A finoman csordogáló tavaszi estét, halk és álmos fák szegélyezték. Könnyeden meghajoltak, s a széllel susogtak jó kívánságokat. Az ég lassan újra éledt, s a tüzes golyóbis szemeit meresztgette. Egy-két virág könnyet ejtett, a fűszállak lassan sírni kezdtek.
A harmatos táj új életre kelt, s a két sétáló a fák alá terült. Halk szavakkal, mintha becéznék egymást, kértek helyet egymás oldalán. Lassú tűzön pörkölték a másik álmát, s ígértek örök megnyugvást.
- Faként akarok élni… - mondta a lány, s sóhajtott egy nagyot…
*
’Hát nem aranyosak?’ Susogta, s választ nem várva, a széllel a másikra tekerte magát.
’Gyilkosak és önzők.’ Jött a dörgő válasz, de a simítást kérte, szinte könyörögte. Majd hálásan elernyedt, s halkan fütyölni kezdett.
’De hát mi is ilyenek voltunk. Vagy már nem is emlékszel azokra az időkre?’ Simította végig leveleit, s szemét a megnyíló égre emelte.
’Emlékszem, de mi már bűnhődünk érte. Minden egyes karc, melyet emléknek szántam egy fa oldalában, most a lelkemen izzik, minden egyes letépett levél, s virágrügyként kínoz, s ordít.’
Az eső zuhogni kezdett, s a fák szeretkező sziluettjében, a fiatalok rohanva fedezéket kerestek. A két fa némán nézte őket tovább. Ahogy szájuk egymáshoz ért, ahogy tekintetük egy pillanatra az örökké valóságot kérte, hogy fagyon meg minden.
’Lehet még is igazad van. Lehet még is megérte mind ez. Végül is melletted élhetek. Kárpótolsz mindenért, mit fájdalomként könnyezek meg.’
Egy mosoly volt csupán a válasz, s már újra összeértek, a végtelen sorban a szerelmesek hátterében.
*
- Ha faként születünk újjá egymás mellett boldogak leszünk? - kérdezte a fiú, s álmatagon meresztette a szemeit, hogy a lány fáradt arcát örökre az emlékeibe rejtse.
- Lehet, nem tudom, de biztos jobb lesz, mint itt így élni, hogy elsiklunk minden felett, mi fontos lehetne.
- Fáj ez, hogy eddig nem ismertelek.
- Ugye. Pár év és oly sokat beszéltünk a semmiről. Pedig több vagy minek gondoltalak.
- Méltó ellenfél lennék? Esetleg egy játék mellyel most kedvedre szórakozhatsz?
- Még az is meglehet. - nevetett, s tekerte testét kacéran.
- De ha csak ennyit adhatunk egymásnak az is épp elég lesz, nem?
- És pont most, pont így. Lehet igen, de majd a holnap eldönti, mennyit is jelentett ez.
- Már megint a holnapon töröd a fejed, pedig te mondod mindig, hogy örüljünk csupán annak, hogy élünk, s részesedhettünk ebből.
- Igaz, de olyan nehéz most ez, olyan boldog és szomorú egyszerre minden.
- Ketten vagyunk csak, és a fák.
- Igen, és a szeretkező fák.
*
Az eső elállt, a szivárvány tövében egy kis arannyal teli fazék csillogott. A két fa a szélben szárította magát, s hagyta, had jöjjön minek jönnie kell. Figyelték a harmaton keresztül az ezer színben játszó párt, de már nem foglalkoztatta őket semmi annyira. Boldogak voltak, hogy gyökereik összeértek, hogy ugyan az a nap sütötte őket.
Mély lélegzetek. A két ifjú ismét alájuk heveredett. Játszottak a füvön, játékosan hemperegtek. Csókot, csókok követtek. S még mindig sehol senki, sehol egy idegen lélek, ki tönkretenné, ezt az idilli képet. Mintha az istenek meghallgatták volna a kérlelő tekinteteket.
’Tényleg aranyosak, s tényleg pont olyanok, mint mi voltunk.’
’Ugye. S ha szerencséjük van ők is úgy végzik, mint mi.’
’Igen, ha szerencséjük van, lehetnek passzív szemlélők, kiket már nem fertőz az emberi kényszer, csak várnak, s élvezik a létet, hogy együtt, akár mire képesek lehetnek.’
*
Az első idegen pár órával később. A szorító ölelés búcsút int, s a két ember elszakad. Valami szorító érzés marad csupán az utolsó csókban, csak valami harmatos képzet a fejükben.
A pillanat elmúlt. A fák meghajolnak, a kezek elszakadnak. A kocsi megöli az utolsó képet, s ki négy keréken, ki önerőből az ágya felé téved. Álmot látnak mind ketten, melyben faként egymás mellett évszázadokon át, egy eldugott helyen. Szeretkeznek, egymásba fonódnak, de soha el nem vesznek.
Hálásan kelnek, majd az álomról mesélnek. Egymás szemét keresik másnap, de a lobban lángra, a féltett kérdés hiába vet szikrákat. Jön majd még ezer este, mit ugyan úgy töltenek el, de nem most, az idő még nem érkezett el.
A fák árnyékot vetnek. Az úr a magasból a tetőn verdes, s könnyét hinti rájuk, hogy mindent megfertőzött ezen a világon.
’Én nem ezt akartam.’
’Én sem.’
’Akkor most mi legyen.’
’Majd kiderül. Ez már nem mi döntjük el.’
’Rendben.’
’Rendben.’
