HTML

Lopott Karakterek Albérlet

Az írásokat a fikció szüli.

Tudnivalók

Creative Commons License

Friss topikok

Archívum

Hiába való vágy

2008.10.30. 20:45 paulkemp

1.

 

Hallgatag voltam, mint mindig. Hiába jutott el minden a tudatomig, csak csöndben ültem és kerestem az egyensúlyt, vagy valamit, mi kiránt- e fátyolos elzárkózásból. Arcom persze játszott és sokat beszélt, bár ezt kevesen értették. Mint minden nap ma is a kávéház teraszán ültünk, s mint mindig ma se éreztem ide valónak magam. Bach sem szórakoztat már.

 

Figyeltem az emberek arcát, s egyre távolabb keveredtem barátaim beszélgetésétől. Csak a szorító kéz tartott még ott, s egy kósza érzés, hogy mégis ide tartozom. Körbe néztem az asztalon, s megrémültem. Évek óta ugyan azok az arcok, ugyan azok a témák, s soha semmi nem rázhatta fel az unalom e kicsi szigetét.

 

A kezem végén egy másik kéz. A feleségem az. Igen bájos teremetés, de semmi több. Barna selymes haja és puha bőre nem sokat rejtett. Apuci kedvenc kicsi lánya, elkényeztetett kis dög volt, nem értettem hogyan vehettem el. Igaz szenvedélye tüze soha ki nem hunyt, de eredeti gondolat soha meg nem fordult volna csinos fejecskéjében.

 

Két másik kéz fonódott még össze az asztalnál. A férfi hideg, számító, a nő érzékeny naív teremtés. Valahol összeillenek, de minden közös dolguk hazugságra épül. Mit várhattam volna tőlük. Talán csupán tényleg erre van szükségem, üres, felesleges emberi kapcsolatokra, melyekben nem kell önmagamnak lennem, s kijátszhatom őket úgy, ahogy akarom.

 

Persze mind ez nem igaz. Ült egy hozzám hasonló még az asztalnál. Magányba burkolózva, s hitét kergetve. Vele viszont túlságosan hasonlítottunk, hogy olyan dolgokról beszélgessünk, melyek közelebb vinnének egymáshoz.

 

- „Bien est verté que j’ai amé Et ameroire voulentiers; Mais triste coeur, ventre affamé Qui n’est rassasié au tiers.” Mit keresek én itt? - szakadt ki belőlem, s tudtam most még több problémát okoztam magamnak. Furcsa tekintetek kereszttüzében találtam magam.

 

- Van valami baj? - kérdezte selymes hangján, a lehető legnaivabban.

 

- Nincs, vagyis, hogy is mondjam? - nem akartam senkit sem megbántani. - Olvasta valaki Rushdie Grimuszát? - persze választ nem vártam, tudtam, hogy senki. - Van egy férfiről szó, ki a tökéletes hangot keresi, melyen megszólalhat, de nem találja, s mikor mégis sikerül neki meghal.

 

A tekintetek még furcsábbak lettek. Valószínűleg nem értették, bár igazából én sem. Vagy lehet, hogy csak nem akartam. Minden esetre inkább kimentem a mellék helységbe, s a hátsó ajtón távoztam. Tudom, hogy most mindenki meg fog sértődni, s néhány kellemetlen beszélgetés áll előttem, de nem érdekelt.

 

Én jártam már csak egyetemre hetedik éve egy szakos filozófusként. Szép remények igaz. Valami olyasmit tenni, melynek értelme nincs, vagy legalábbis gyakorlati haszna kétséges. Önmagamat keresem csupán, tudom ezt már tizenhat éves korom óta, mikor még Hegel, vagy Eckhart mester ráterelt erre az útra, melynek vége nincs.

 

Mégis több örömmel töltött még most is el az egyetemen töltött idő, mint ők, kiket ma estére faképnél hagytam. Most, hogy újra egyedül róttam az utcákat, mint már annyiszor, mikor feleségem üres csacsogását nem bírtam tovább. Valami régi érzés vett erőt rajtam. Fiatalságom elfeledett kalandvágyától fűtve szinte rohantam.

 

Másnap lett volna az utolsó vizsgám, s már csak a diplomamunka megvédése maradt. Ezt is megéltem soha nem gondoltam volna.

 

*

 

Egy ágy. Micsoda? Nem otthon vagyok. Akkor hol? Meztelen vagyok. Egy másik test. Egy szőke haj zuhatag. Mi történt? Fejfájás. Ittam volna? Lehet. Egy kocsma ködös képe dereng. A tequila íze még a számban. A szőke lány teste forró és só szagú. Lehet itt kellene hagynom. Nem kellene megbántani. A nevét sem tudom.

 

Késő. Ébredezik. Gyorsan körbenézek, s egy indexen akad meg a szemem. - Mellette Rushdie Sátáni versei, mily ironikus. - Egy név, egy foto. Így már könnyebb. Egyébként meg hasonlíthat rám, ha egy elázott embert egy éjszaka után az ágyába fogod.

 

- Szerbusz. - Mint egy angyal hajol felém és csókot lehel a számra. Nektár jut eszembe, s lehunyt szemem fénnyel telik meg. - Jól aludtál? Kérsz valamit, gondolom rád fér, annyit ittál, hogy az nem emberi. - s játékos mosollyal az arcán eltűnik egy ajtó mögött.

 

A feleségemnek illene eszembe jutnia, de nem fog. Nem ez volt az első alaklom, és valószínűleg nem is ez lesz az utolsó. Mindegy úgysem tudja, meg. Este majd látom, vagy holnap úgyis mellette ébredek. Holnap után pedig diplomás ember leszek, feltéve ha sikerül bejutnom még ma az egyetemre.

 

2.

 

Meleg júniusi délután volt. A kávéház terasza vonzott, mint bogárt a fény. Munka után mindig jól esett betérni ide és önfeledt csacsogással elütni az időt barátainkkal. A férjem persze nem bírta ezt. Nem szerette a könnyed kis ruhát rajtam, a kávéházat, a barátainkat, lényegileg nem szeretett már semmit sem. Valószínűleg belefáradt, hogy soha senki nem érti itt őt. Mereven bámulta a sétáló embereket és egyre távolabb sodródott tőlünk, ráadásul az inge foltos, gyűrött, igénytelennek hatotott. Furcsán tekingettek feléje a többi asztaltól, persze még észre sem vette- e apró jelzéseket.

 

Régóta járt az agyam már rajta mit kellene tennem, hogy visszatérjen a valóságba. Az egyetemet lassan ő is befejezi, de minden tehetsége kárba megy. Hiába szorítom a kezét, hiába nézek feléje kérően, mint ha itt sem lenne. Üres kiégett roncs, ennyi maradt csupán nekem mára belőle. Valami mégis vonz benne, de már nem tudom megmondani mi.

 

Az értelem fájdalmát nyögi évek óta. Olvas és olvas, majd ír és még egy kicsit ír. Nem tudja hol kezdődik ő, és hol a történetei. Rég elvesztette minden realitás érzetét. Nem tudok vele mit tenni. Hallgatagsága is védekezés, nem érzi magát elég jónak semmihez, vagy csupán minket nem érez méltónak, hogy megossza velünk gondolatait. Nem tudom, mind kettő helytálló lehet.

 

- Mit keresek én itt? - szakadt ki belőle, s közben az arcát figyelem, mely mindent elmond, mit szavai nem tárnak elém. Túl régóta ismerem, hogy ne vegyem észre, szomorú. Nem tudom miért, és nem is fogom megtudni, soha nem mondja el.

 

Rushdie- ról kezd el beszélni, ő a kedvenc írója, nem értem, hogy is érteném, hisz soha nem olvastam tőle semmit. Talán ez a baj, talán egy társ kellene neki, akivel beszélgethet, de ez nem én vagyok. Feláll és elmegy. Tudom valamit mondanom, kellene, hogy a többiek ne sértődjenek meg, de semmi nem jut eszembe.

 

- Ne foglalkozzatok vele. Biztos ideges. A holnap vizsgázik, azután meg diplomamunkát véd. Majd megnyugszik és minden rendbe lesz. - szól az asztal túl oldaláról egyetlen magányos barátunk. Meglep, és elgondolkodtat, de most mindegy, szórakozni jöttem és azt is fogom tenni.

 

*

 

Újra egyedül ébredek. A férjem valahol messze egy kanapén. Biztos fáj a feje a sok tequilától. Azt hiszem nekem is hiányzik ez, de már nem vagyok egyetemista. Felelősségteljes ember lettem és lassan elkések a munkából. Remélem nem felejt el bemenni az egyetemre, s haza jön előtte átöltözni, bár ezt nem hiszem. Így majd este beszélek vele, hamarabb itthon lesz, mint én.

 

3.

 

Unalom, unalom és unalom. A szerda esték se olyanok már, mint régen. Sehol egy izgalmas ismeretlen ki elvarázsol. Úgy érzem három év alatt meguntam az egyetemi életet, kifacsartam belőle mindent mit lehetett. Mit tehetnék ilyen vagyok, kergetem az izgalmakat, s nem tudok felelőséget válalni két percnél tovább.

 

Felállok lassan és távoznék, de szemet szúr egy férfi nekem a pultnál. Poe- t szaval, minden sort más hangon, mintha keresné a ideálisat. Rushdie ugrik be, s elmosolyodom. Szemünk összetalálkozik, kap egy csábitó mosolyt, majd lassú léptekkel elindulok feléje. Valahonnan ismerős, ez a hanyagság, a szúrós tekintet.

 

- Helló. - üdvözlöm. -Csatlakozhatok? - szó nélkül biccent, bár ezt mogorvaságnak kellene tekintenem, arca mégis mást mond. Halvány mosoly, játékos ráncok futnak át az arcán. Eszembe jut végre láttam már bent az egyetemen, a filozófia tanszéken.

 

Egy - két tequila, egy kis csevely és lassan már fél lábbal az ágyamban vagyunk. Azt hiszem ez hiányzott az izgalom, a rejtély, az ismeretlen. A tudás szomjam, a kíváncsiságom kielégül az egyetemen, de én nem. viszont ez az arc, ez a hang ahogy szaval megbabonáz, s újabb kalandra hiv.

 

- „Suttogott, hogy segítsen, lehelte csókjait,” - halkan, fájdalmasan. - „De az oltárt, nagy Isten, temetőkertnek hittem,” - kintól fűtve, már már ordítva. - „Szólt lelkem, messze innen, Holt D’Elormi- mnek híven:” - fanyarúl, undorodva.

 

- „Itt vagyok boldog, itt!” - vágok közbe, mire meglepetés fut végig az arcán, magához szorít és megcsókol, gyengéden finoman, mintha köszönetet mondana.

 

Lassan azt hiszem megértem. Saját magát keresi, mint én. Most pedig, hogy kezem a kezében, és lassan sétálunk a holdfényben részegen valamit adunk a másiknak, hogy önmagunk lehessünk. Így teljes, így jobb az életünk. Tudom, hiszem, hogy a végén majd úgyis összeáll, minden egy nagy képpé. Nekem, neked, neki. Egy lépcsőfok csupán ehhez mindez, vagy csupán hiába való vágy.

 

*

 

Igaz, szerettem én is itt-ott, S szeretnék most is szívesen, De kókadt szívet, korgó gyomrot Kerül a vidám szerelem. - Francois Villon

 

Edgar Allan Poe - Mennyegzői ballada

Szólj hozzá!

Címkék: novella

A bejegyzés trackback címe:

https://lopottalberlet.blog.hu/api/trackback/id/tr7741281

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása