A vasút állomás vicsorítva mutogatta szőrös fogait mögöttem. Prüszkölt és fújtatott. Az ajtó pont időben zárult, hogy ne ugorjon rám a véres szemeit forgató fenevad. A gyomrából épphogy megmenekültem, de nem akart elengedni. A vasparipa viszont sebesen száguldott, hogy elrepítsen biztonságosabb gyomrok felé.
A szobám falai dülöngélnek most körülöttem. Vékony patakocskákban vér folydogál le rajtuk. Emészteni akar, de a rengeteg alkohol tönkretette már. Nem tud teljesen a magáévá tenni, nem is akarja már igazán. Könnyedén járok ki be, s oly kevés az ilyen gyomor ma már.
Egyre csalafintábban hívogatnak magukhoz, egyre kihívóbbak. A rengeteg színes látomás, a képek, a nagy mellű nők állnak az átlátszó gyomorfalak mögött, s kínálják magukat, hogy örökre elnyeljenek. Én hősiesen ellenállok, mint ahogy még születésem előtt felesküdtem rá. Nem leszek egy újabb áldozat. Nem fogok a különböző nedvektől csöpögve fogolyként élni.
*
A paripám bőrből és műanyagból gurul a fenekem alatt. Kényelmesebb, mint ha hús-vér lovon röptetném előre magamat. Megküzdöttem minden démonnal, s most nyugodtan bámulok a villódzó jelenésre. A fehér látszat papír itt is beszennyeződik a sok kis fekete hangyával, kik girbe-gurbán futnak végig sorról sorra.
Felállok. Ez most egy másik gyomor, nem olyan otthonos, mint a sajátom, de már álmodtam vele. Bár nagyobb volt és szebb, talán még a régi korokat idéző alárendelt szerepben tetszelgett.
Körbe nézek, de csak üres kiégett romokat látok. Sehol egy élettel teli jelenés, sehol egy növény. A fehér állólámpa vizslat, kóros kinövése, hosszú nyakkal ide-oda tekereg, hogy minél jobban szemügyre vegyen.
Megijedek. Egy pillanatra a támadás veszélye ötlik agyamba. Valami ősi reflex megújult formában tér vissza ereimbe. A modern ember már nem a környezet angyalitól retteg. A modern embert saját kreálmányai kergetik őrültbe.
Legyőztem az őselemeket. Nem fázom, nincs melegem, nem vagyok éhes, s inni sem kérek.
Csodás lehetne az élet, ha nem álmodnám csupán az egészet. Az ősi tanok szajkózása kiment a divatból. Hellász halott, Isten is meghalt később, s itt maradtunk mi megváltatlanul, kóborló lelkekként, saját valóságunkba zárva.
*
A Szerzetes menekülni próbál. El a beton dzsungelek világától, el az értett szavak világából. Nem megy neki. A környezetváltozás pont ugyan olyan világba perdíti, mint amelyből elszaladt.
A Bérlő a Mr Strange Boot által jól ismert mókus kerékkel ismerkedik. Saját akaratából lép egy újabb fekélyekkel teli gyomorba. Remélem, nem emésztik meg, s ürítik ki gyorsan.
Félek. Már nem a környezettől, mely neon színekben terül el körülöttem, s nem hallgat szavamra, csak különböző elektronikus jelekre. Agyam nem képes feldolgozni mind ezt. Elmenekül. Nem maradnak csak az emberek, s ettől félek.
Hús-vér lények. Pont, mint a lovak. Leszegett fejjel, üres tekintettel rohannak előre. Félek tőlük, mert a szemembe nem néznek. Elfojtott indulatukkal, a lelkembe mélyesztett vaskarmokkal gyilkolnak meg engemet.
Félek. Magamra maradtam, s sötét van. A mosoly mely kibiztosított fegyver volt elhalványult az évek alatt. Az olvadó arany megkötött, s a sima arcot ráncok lepték el. Meg fogok halni, meg kell, hogy halljak, ezt legalább már tudom.
*
Régi időket idéző álmomban lovakon jártam a végtelent, s kardom ismeretlen Isten nevében vágta az igaz hitű népeket. Páncélom fényesen csillogott, pajzsomon egy kereszt lobogott. Majd vértől mocskosan a régi csillogás megkopott, s inkább új korokba menekültem, hogy a küzdelmet túléljem.
Egy üres, éhes gyomrokkal teli világot. Hol nem biztos a holnap, sőt még a ma sem. Hol csak kérdés, s kérdés záporozik válaszok nélkül a bután néző tekintetekbe. Álmos vagyok, már a saját álmomban is unatkozom.
*
Most már tényleg a bőr székben, kerekekkel a lába alatt henyélve, a világtól elzárva keresem a kiutat. Az albérlet falai már nem börtönként nehezednek, csupán megvédenek félelmeim színterétől, melyek elvágnak a lét gyönyörűbbik felétől.
Az utcán sétálva, hol nap, hol hold alatt, az Angyal Arcú Lánytól óhajtott képekben ábrándként megjelenve. A XXI. század lovagjaként a lét jogáért küzdve, az álom képzetet legyőzve, a valóságtól még is elmenekülve.
