Félek. Ahogy magam elé bámulok némán, be kell, valljam, hogy félek. A halk zajok (már megint a narancsok?), a film képkockái, testem minden apró kis rezdülése megijeszt (áh ugyan, csak elmém játszik rossz játékot velem). Ahogy körbe nézek a félhomályba burkolózó szobában, olyan mintha alászálltam volna, s a környék szellemi ereje semmivé foszlik pillanatok alatt. Még jobban megrémülök.
Fel akarok üvölteni, hogy mit keresek én itt, de nem merek. Csöndben magányba burkolózva figyelem inkább az arcokat, majd felpattanok, s kiviharzok a szobából. Megmosom az arcom, az anti-koldusbotnak tűnő tüköröt nyalogatom. Halványan hullámzik minden, s félelmem tovább erősödik.
A konyha valamikori képe kísért, mint valami makacs rémálom, melyből nem tudok felkelni. Majd hálám jeléül egy pillanatra felidézem a Szerzetest és Andrewt. Ilyenkor hol van-nak?
Nem tudom, s arcomat kezeimbe temetem, ahogy visszaülök a fotelba… Mi történt? A fény megtölti a teret, s egy pillanatra a fülemnek édes muzsika szaga csapja meg orrom. Majd fájdalom hasít végig a gerincemen, s tényleg nem bírom tovább. Felállok, s halkan búcsút mondva, egy kis pálinkával felszerelkezve inkább elindulok.
*
Sokkal később elmúlt. A hideg szellő már nem is emlékezik arra az erőteljes szagra, mely oly sokáig édes illatként íródott be az emlékeimbe. A növényt Spartacusként legyőztem, s inkább a kopasz fejekre összpontosítom szagló idegeimet. Valami furcsa benne. Ennyi részeg filozófus közt nem hiszem, hogy fenn kellene akadnom, de mit tegyek. Az orosz nagyot kurjant, s kizökkent a saját magam teremtette gondolat fonalakból.
- Igyunk még egyet. - s mosolyát hallva jobb kedvre derülök, nem hiszem, hogy ilyen rossz gondolatoknak kellene megfogalmazódni bennem, miközben a bimbózó szerelmet nagyító alá veszem. A filozófus utolsó reménye, egy másik filozófus szerelme. Ugyan már. Úgy sem fogja soha senki megérteni, akkor meg miért nem iszom inkább egy kicsit.
Köpök egy hegyeset, csak úgy nem törődöm módon, mintha még a régi rendszer ölében feküdnék, valahol kint a Tisza parton. A pult koszos, s a másik szőke lány, kinek alakja teljesen megbabonáz, sem képes ettől elszakítani. A pohár is koszos, lehet én is az vagyok, de legalább kiszabadultam kicsiny birodalmunk falai közül, s más királyok földjét hódítom.
- Pffffúj. - majdnem hányok. Az alkohol és az ilyen gondolatok nem jó barátok. Lehet, megint félek, de már nem úgy, mint régen. - Doorst. A tűzgyújtósat, meg a karavánosat. - pénz után nyúlok, s felharsan:
’I tell you, you must die, I tell you, I tell you…’
- Ez nem az. Elkúrtam. - üvöltök, s szinte a könnyeimmel küzdök, ahogy a lány újra a szemem által észlelt látókörbe lép. - Anyám, szerelmes vagyok. - súgom oda az orosznak.
- Hol van a doktornő? HOL VAN? - egy másik ragadja meg az ingem gallérját, s megrázza a testem. Még egy szerelmes, ő is reménykedik, de ő legalább elég részeg, hogy belássa semmi esélye.
- Nem tudom! Elment! Már egy ideje nem láttam. - artikulálatlanul jönnek ki a számon a szavak, s igazából nem is úgy, ahogy fejemben megszülettek. Megijedek, túl sok ez nekem a tüzes vízből, melyet valami gyümölcsfa termett nekem.
- Gyere már ide. - szól ismét az orosz, s ahogy újabb két poharat látok csillogni a neonfényben elfejtem az összes eddigi gondolatomat. Mint igazi szerelmes, mindent kifakítva maga körül, csak a szeretett tárgyát szagolva lépek előre, s építem magamba a nedűt.
Jólesően felnyögök, s a szakállán lecsorgó nedűn mosolygok. Megigazítom a farkam. Kissé talán paraszt dolog, de ez nem tudatosul az agyamban. Részeg vagyok, s jól esik, nem tudok mit mondani.
*
Haza felé, talán kissé töpörödöttnek érzem magam. Halovány mosoly játszik az arcomon, és nagyokat köpök az üresen tátongó utcák fény áradatába. Minden köpet pontosan a fény csepp közepére. Valakinek el kell rontani a képet. Fejemben megjelenik egy régi emlék, s a képkeret, mely egy piros lapot keretez. Majdnem, mint Warhol, csak én tényleg felválaltam, hogy semmit nem akarok.
Kacagok. Förtelmes disznóröfögéssel kacagok, s halvány dallamokkal elvesztett szerelmeket idézek, hogy végül az ágyba egyedül térjek.
*
- Mi volt tegnap?
- Nem tudom. Talán csókolóztam a Vizeletivel.
- Komolyan?
- Azt hiszem igen.
- És miért?
- Nem tudom. Jól esett. Adta magát a helyzet. Hiánypótló volt részegen egy férfivel csókolózni, hamár egy filozófus nőkkel nem teheti, azt hiszem.
- És egyébként?
- Jó volt. Berúgtunk szokás szerint, de semmi különös.
- Értem.
- Eljöhettél volna.
- Nem volt kedvem.
*
Majd a Villás nyelvühöz fordulok, ki volt már jó keresztény, keresztény szektás, s ördögűző is. Járt már Japántól Indiáig, az Államoktól Argentínáig mindenhol, s szinte mégse mozdult egy pillanatra sem. A bőrömön érzem, hogy nevet, s úgy érzi nyerhet. Majd ball válamról visszabújik a pincébe, s elfelejtem, mit mondtam, s halkan jobbról a hippi szagára hallgatva, a békesség után futottam.
