Lopott Karakterek Albérlet

A vasút állomás vicsorítva mutogatta szőrös fogait mögöttem. Prüszkölt és fújtatott. Az ajtó pont időben zárult, hogy ne ugorjon rám a véres szemeit forgató fenevad. A gyomrából épphogy megmenekültem, de nem akart elengedni. A vasparipa viszont sebesen száguldott, hogy elrepítsen biztonságosabb gyomrok felé.

A szobám falai dülöngélnek most körülöttem. Vékony patakocskákban vér folydogál le rajtuk. Emészteni akar, de a rengeteg alkohol tönkretette már. Nem tud teljesen a magáévá tenni, nem is akarja már igazán. Könnyedén járok ki be, s oly kevés az ilyen gyomor ma már.

Egyre csalafintábban hívogatnak magukhoz, egyre kihívóbbak. A rengeteg színes látomás, a képek, a nagy mellű nők állnak az átlátszó gyomorfalak mögött, s kínálják magukat, hogy örökre elnyeljenek. Én hősiesen ellenállok, mint ahogy még születésem előtt felesküdtem rá. Nem leszek egy újabb áldozat. Nem fogok a különböző nedvektől csöpögve fogolyként élni.

*

A paripám bőrből és műanyagból gurul a fenekem alatt. Kényelmesebb, mint ha hús-vér lovon röptetném előre magamat. Megküzdöttem minden démonnal, s most nyugodtan bámulok a villódzó jelenésre. A fehér látszat papír itt is beszennyeződik a sok kis fekete hangyával, kik girbe-gurbán futnak végig sorról sorra.

Felállok. Ez most egy másik gyomor, nem olyan otthonos, mint a sajátom, de már álmodtam vele. Bár nagyobb volt és szebb, talán még a régi korokat idéző alárendelt szerepben tetszelgett.

Körbe nézek, de csak üres kiégett romokat látok. Sehol egy élettel teli jelenés, sehol egy növény. A fehér állólámpa vizslat, kóros kinövése, hosszú nyakkal ide-oda tekereg, hogy minél jobban szemügyre vegyen.

Megijedek. Egy pillanatra a támadás veszélye ötlik agyamba. Valami ősi reflex megújult formában tér vissza ereimbe. A modern ember már nem a környezet angyalitól retteg. A modern embert saját kreálmányai kergetik őrültbe.

Legyőztem az őselemeket. Nem fázom, nincs melegem, nem vagyok éhes, s inni sem kérek.

Csodás lehetne az élet, ha nem álmodnám csupán az egészet. Az ősi tanok szajkózása kiment a divatból. Hellász halott, Isten is meghalt később, s itt maradtunk mi megváltatlanul, kóborló lelkekként, saját valóságunkba zárva.

*

A Szerzetes menekülni próbál. El a beton dzsungelek világától, el az értett szavak világából. Nem megy neki. A környezetváltozás pont ugyan olyan világba perdíti, mint amelyből elszaladt.

A Bérlő a Mr Strange Boot által jól ismert mókus kerékkel ismerkedik. Saját akaratából lép egy újabb fekélyekkel teli gyomorba. Remélem, nem emésztik meg, s ürítik ki gyorsan.

Félek. Már nem a környezettől, mely neon színekben terül el körülöttem, s nem hallgat szavamra, csak különböző elektronikus jelekre. Agyam nem képes feldolgozni mind ezt. Elmenekül. Nem maradnak csak az emberek, s ettől félek.

Hús-vér lények. Pont, mint a lovak. Leszegett fejjel, üres tekintettel rohannak előre. Félek tőlük, mert a szemembe nem néznek. Elfojtott indulatukkal, a lelkembe mélyesztett vaskarmokkal gyilkolnak meg engemet.

Félek. Magamra maradtam, s sötét van. A mosoly mely kibiztosított fegyver volt elhalványult az évek alatt. Az olvadó arany megkötött, s a sima arcot ráncok lepték el. Meg fogok halni, meg kell, hogy halljak, ezt legalább már tudom.

*

Régi időket idéző álmomban lovakon jártam a végtelent, s kardom ismeretlen Isten nevében vágta az igaz hitű népeket. Páncélom fényesen csillogott, pajzsomon egy kereszt lobogott. Majd vértől mocskosan a régi csillogás megkopott, s inkább új korokba menekültem, hogy a küzdelmet túléljem.

Egy üres, éhes gyomrokkal teli világot. Hol nem biztos a holnap, sőt még a ma sem. Hol csak kérdés, s kérdés záporozik válaszok nélkül a bután néző tekintetekbe. Álmos vagyok, már a saját álmomban is unatkozom.

*

Most már tényleg a bőr székben, kerekekkel a lába alatt henyélve, a világtól elzárva keresem a kiutat. Az albérlet falai már nem börtönként nehezednek, csupán megvédenek félelmeim színterétől, melyek elvágnak a lét gyönyörűbbik felétől.

Az utcán sétálva, hol nap, hol hold alatt, az Angyal Arcú Lánytól óhajtott képekben ábrándként megjelenve. A XXI. század lovagjaként a lét jogáért küzdve, az álom képzetet legyőzve, a valóságtól még is elmenekülve.

- Szeretnél velem Barcelonába utazni?

A lány meghökkent. Agya leblokkolt, nem értette mi történik. A fiú aranyos volt. Látott valamit a szemében, amit nem értett. Nem volt az a tipikus Adonisz, de vibrált körülötte és a hangjában valami izgalom, valami vonzó.

A fiú kérdőn nézett a lány szemébe, olyan ártatlan és törékeny volt. Úgy vélte üvegből fújták a testét, mintha eltévedt volna az idő végtelenében, és most miatta bukkant fel éppen itt és most. A fájdalom lehetett a lét eleme, mintha a kecsesség szülte volna.

Csett.

*

Hattyúk úsztak a tavon, a tavirózsákat kerülgették. Szitakötők játszottak a fényben halk jazz szólt, valahol a háttérben. A távoli neszezés nem zavarta őket, csupán egymás szavát lesték.

- Furcsa vagy, és azt hiszem időnként nem is értelek. - mondta a lány és elfordította a fejét - Viszont izgalmas, és végtelenül boldog.

- Boldog nem vagyok, csak most, hogy ennyi időt velem töltöttél. - nézte a szitakötőket a kezén. Összegabalyodva szerették egymást, úgy tűnt, hogy hozzájuk beszél.

- Miért ne tettem volna, nem volt túl átlagos, ahogy oda léptél hozzám. Azt hittem egy mesébe csöppentem, vagy valami rossz tréfát próbálsz játszani velem.

- Nem így képzelted el az első találkozást egy férfival? Lehet nem is így kellett volna lennie, de tudom e nélkül soha nem hallgattál volna meg.

- Ne törődj ezzel, nem számit már. Itt ülsz mellettem és ennyi számit már csupán.

- Tudom. - hátradőlt és élvezte a fű illatát, a hold ragyogását, a távoli zenét, a lány kezének érintését.

Csett.

*

Európa felett üres fejjel a semmibe révedve ültek a repülőgépen. Mindkettőjük gyomrát összehúzta az izgalom. Vártak csöndben, tudták idejük még van bőven. Egyszer minden szót elmondanak, minden képet meglátnak.

Az utas kísérő elkezdte betanult szövegét; a leszállás gyorsan zajlott, a taps viszont elmaradt a végén. Az arcok szürkén, egyhangúan szálltak le, s a fekete-fehér képet csak az ő néma mosolyuk töltötte meg.

Csett.

*

Elindultak a hold vezette őket útjukon. A várost-köveit rótták, hol első közös napjukat töltötték. Szikrázott minden szó közöttük, s kezük boldogan összeforrt. Értettek már mindent, s langy meleg szellőtől sodorva egy tóparton találták meg csendes kis pillanatban egymást.

- Emlékszel az első hajnalra? - kérdezte ártatlan hangján, ahogy a kezét szorította.

- Hogy is felejthetném el az első csókot? - válaszolta mosollyal az arcán, s gyengéden magához húzta, s mézédes ajkát kóstolgatta.

Elvarázsolva sétáltak az utcákon, míg a nap jó reggelt nem kívánt nekik. Álmosan tértek vissza az eldugott kis utcába, hol meleg párnák közt felfedezték mind azt, mit elrejtettek még.

Csett.

*

A két ifjú második napját kezdte meg a katalán fővárosban. Mohón itták egymás szavait, s még mohóbban vágyták az ismeretlent, mely örökre összeköti őket. Hemingway. Nem tudták, hogy került szóba, de a Veszélyes nyár élményére vágytak.

A bikát akarták látni, ahogy a torreádor tánca megbabonázza, majd csókot lehelve rá elpusztítja. Hogy szemük végre valóságként lássa, mind azt mely ezer egy álmukat végig kísérte. Nem a nagy arénába, nem engedhették meg maguknak, ám a szerencse melléjük szegődött, egy fiatal matador képében.

A…

Csett.

*

A bika fenséges volt. Szarvain megcsillant a fény, s szinte égnek meredt minden szőrszál a nézőtéren, ahogy prüszkölve végig sétált a Redondelen.

- Fenséges, nem? - a füléhez hajolva kérdezte a lány.

- Igen, csodás. Nem hiszem, hogy könnyű dolga lesz a matadornak.

A szavak szinte koppantak, ahogy színes ruhájában színre lépett a már látott fiatal spanyol.

- Ő az. - szinte gyermeki lelkesedés kapta el a lányt, ahogy megmentőjüket csodálták.

- Igen, de vigyázz, mert még féltékeny leszek. - a lány arca még inkább gyermeki varázslatban merült alá, s halvány csókot nyomott a fiú arcára. Mindketten felkacagtak.

A viadal elkezdődött. A bikát, fárasztani kezdték. Lassan minden készen állt, a gyilkossághoz. A matador felállt, az állat vele szemben. A köpeny leng, a másik leszegi fejét, s támadásra indul.

Az ifjú pengéjét megemeli. A döfésnek tökéletesnek kell lennie. A gerincvelőt célozza meg, de a bika máshogy gondolkodik. A feje a magasba lendül. A kard az égbe emelkedik, majd éles sikítás.

A hideg acél átszúrta a fiút…

*

Csett.

A lány szeme felpattant. A naptárról évek peregtek le pillanatok alatt. Az emlék friss volt mégis és fájdalmas. A doktor szeme kérdő és nyugalmas. Az első könnycsepp lassan kúszott le az arcán.

- Minden rendben. - mondta az orvos - Azt hiszem célhoz értünk. Most már tudjuk mi történt akkor.

A lány hallgatott. Elvette a zsebkendőt, s összegyűrte. Apró kis patakok szabadon hulltak le a földre. Sírt, szinte bőgött némán, hangtalan. A fiú képe a semmivé foszlott, s ő talán egy pillanatra megnyugodott.

- Álmodtam a múlt éjjel, olyan meseszerűt. - szóltam, s mindenki meglepődött.

Körém gyűltek, s csendben figyeltek. Várták, hogy hátha bele kezdek. Szaporán szedtem a levegőt, mely oly tisztának hatott. Az enyészet, a pokol kapuja emlék volt csak csupán, s így már síró szekta zavarja az álmom tovább. Nem hittem el, hogy lehet ez, hisz Andrew nem tehette. Halkan, szelíden kezdtem bele.

*

A piros léggömb a Nanuk III-tól tovaszáll. A felhők fölött aranyos mosollyal új helyeket talál, halak nélkülit talán. Hosszú utazása Észak-Észak-Nyugat felé forró szelek lágy fuvallatán. Habár nem lehet annyira feltűnő, mint az első volt ma már. Kidurran megint, és a részeg ember a játszótér szélén újra sorba áll.

A kakasok az elsők. Két oldalt őrt állnak, s fél krajcárér kotkodálnak. Hangos ricsajuk nem hagyja aludni részeg emberünk. Talán jobb is így neki, hisz alva nem igazán konstatálná, mind azt a talányt, mit az éjszaka ád.

Nácik állnak az egyik végen. Egészséges testneveléssel hívogatva. Félmeztelen család anyák fitnesz bérletet lobogtatva. Kávézó asztal a másik részen, a kis kapitalisták körülötte hóbortos család apák. Középen meg egy állat, melyet érteni úgysem kéne, csak hát formái, nem éppen…

Krómozott belsők közt fetreng. Bálnákat igéz, majd elretten. Soha ilyet még nem látott, bár szemének minek hinne, csalás és ámítás, a tévképzete. Némán vonyít a holdra, azt hiszi most, hogy ő a farkas, ki felfalhatja mind két oldalt. Majd a kukához szédeleg. Megtámaszkodik, s a holdat nézi tovább. Rosszul léte tovaszáll.

Majd a kukába hány mégis, és figyeli ezen az asztalon mi az újság. Rátenyerel a színes lapra, majd szép lassan átlapozza. „A filmvagyon sorsa”, „A baszk rendezés: Holtjáték”, „Könyvmelléklet”, „Mit főz az ünnepre?”. Pálinkát reméli az ifjú, ki részegen alél a játszóterek szélén, majd isten lát lejönni az égből. Esküdni, mert volna pedig rá, hogy csak postait nyalogatott, vagy maximum egy kis csokit szopogatott.

*

- Esti mesének talán kissé erőltetett. Nem hiszem, hogy fogat mosna előtte a mackó. - szól közbe a Bérlő, s kritikus szemmel méri végig, hogy hallok meg ettől félig.

Felállok inkább, s újjá született szobákat járom, sehol az apokalipszis nyoma, sehol egy kis méreg. Már keresném a táblát: Tiszta udvar, Rendes ház, de a szerzetes megváltást hozva lebeg közbe a képbe. Hogy sanda mosollyal kérje, hogy fojtassam mesémet.

*

Isten fehér tógában, vakító fénnyel, dörgő hangon számon kéri ittas egyedünk. Mit adott néki, s hogy használja azt, majd kéri, válaszoljon néki. A fiú lehányja. Majd lepisili, s kérdi megfelel-e a válasz. JHV a zsidók bosszúálló istene, gyorsan sújtja őt halálra és száll vissza a fellegekbe, hogy hátha nem kési le a híradót a hideg sörrel. Szerda a foci meccs is ma jött el. Nevet a bajszán, és tapsol a vörös ördögnek. Majd sírva fakad, hogy ma mit élt meg.

*

- Tanulságnak talán lerágott csont. - s újabb kritikus tekintet - Nincsen benne semmi új, akkor meg minek? Hagy inkább, s nézz valami filmet.

Ott hagyom őt is, s leülök, ahogy mondta filmet nézek, dobos köröm gyűjtöm magam köré. S ha már a történetet loptam, akkor Jugoszláv szóra váltok, Arizonába álmodni járok. A hajó, a háttérben, a léggömb a fellegekben. A hal repül, de nem beszél… - Van még tovább? - kérdezi furcsa, s kizökkent a gondolatból.

- Ha szeretnéd…

*

Részegünk halottan fekszik tovább, várja és álmélkodva a halálban, érti végre, Isten nincs is máshonnan, csak belőle. Majd sírva fakad ő is, felnéz, és köp egy nagyot. A földön fekve még holtában is a holdat nézi. Álmos tekintete meséket igézne végig. Majd feláll, és fáradt szemmel meséli tovább, hogy volt mind az mit még élve látott, s mitől más egy halott ezen a világon.

*

- És mit mesélt?

- Nem tudom. - majd hanyatt vágódva sírva fakadtam, s gyászos képemen nem segített semmi. Fiktív kutyám nyalogatta arcom, de gyorsan elzavartam. Magányra vártam, s megbocsátásra. Azt hiszem elhittem mindent egy pillanatra.

- Mi a baj? - kérdezte az Angyal Arcú Lány, ahogy könnyemet törölte. S hangzott újra a válasz:

- Nem tudom.

- Andrew? Andrew? Hol vagy Andrew? - üvöltöttem fel, miután sikeresen bekászálódtam a bejárati ajtón. A kíváncsi kígyóbűvölő szomszéd előtt még sikerült becsapni az ajtót. Nem sikerült belesnie, de hol van Andrew, már rég itt kellene lennie. Nem értem ezt a háztartási robotot. Ahhoz képest, hogy csak egy programozott fémdarab, túl sok magánéletet él.

- Andrew? Andrew? - kiáltok fel még egyszer, de semmi. Mindegy, fut végig az agyamon. Én is kitakaríthatok, habár nem sok kedvem van hozzá. Ahogy körbejárom a lakást, látom, hogy sehol senki. Csak az enyészet és a rothadás lepi el a szobákat. Valahogy éreztem, hogy ha Mr. Strange Boot ide költözik, akkor az egész lakást a saját képére formázza.

Ez az apokalipszis első jele, ötlik fejemben, s inkább leülök, és hallgatom a padlásról halkan átszűrődő dobokat. A hippikör teszi a dolgát, rájuk nem lehet panasz, hipnotikus erejük rabul ejt pár percig, majd felpattanok. Kirohanok a lakásból, az ajtó tárva nyitva mögöttem, le a lépcsőn, egyenesen a pincébe.

A sátánimádók mégsem lopták el a mostanában szőke parókát viselő Andrewt. Semmi szűz áldozat, szinte semmi élet. Fekszenek a vízipipa körül és henyélnek. A marihuána illata a levegőben, de én most nem kérek. Visszamegyek inkább, s bezárkózom. A szag elviselhetetlen. A szellőztetés sem segít. Nem tudom mi tévő legyek. Leülök az ágyam szélére és bambulok, egyre csak bambulok.

*

Egy kuglóf. Mit keres egy kuglóf a földön? A hangyák állása, biztos azok a mocskos hangyák akarnak megint befurakodni közénk. De Furcsa megeszi őket, nem? Nem arról volt szó, hogy ő ilyen kis bogarakkal táplálkozik. Végülis ragadozó. Akkor lehet, hogy mégsem a hangyák. Szétszedem! Megnézem! Mi van benne, lehet kémkednek utánunk. Lehet másnak fel sem tűnt ez a kuglóf. Tejszínhab is van rajta.

Inkább átmegyek a konyhába. A kutya az apokalipszis középpontjában játszik. Apokalipszis most, a konyhában. A pokol kapui. Hogy nem tűnt fel ez eddig nekem. Lehet a kuglóf is így került ide. Lehet a többiek is itt tűntek el, s most már nem segíthetek. De még mindig nem értem mit keres rajta a tejszínhab. Biztosan van valami oka. Egy gyümölcskenyér még oké lenne, de ez egy kuglóf. Úgy néz ki, mint egy vulkán.

A narancsok, a narancsok a kuglóf köré gyűlnek. Most már biztos, hogy megőrültem. Közölni kéne a Bérlővel, de nem vagyok képes elszakadni a látványtól, ahogy a narancsok lenyalogatják a tejszínhabot. Kellene egy narancs csapda. Ki kell találnom, hogy mivel lehetne őket elejteni, de nem megy. Teljesen ötlettelen vagyok. Hogyan lehetne kelepcébe csalni egy fán termő gyümölcsöt?

Megnézem a neten, de a laptop a kezemre folyik. Meg akar enni. Fogakat növeszt, de még időben reagálok. Felugrok és lepisálom. Füstöl, meg szikrázik, na de úgy kellet neki. Az én kezemet még a saját gépem sem eheti meg. Most megtanulta. A narancsokat inkább hagyom, ha jól látom, a kuglóf elpusztítása után úgyis csöndben maradnak, és hőn szeretett vezérükkel alszanak.

Izabell, a kis posztmodern-kurva, nevet, akkor ő itt van, de a kék kis E.T. ráugrik és lefagy a mosoly az arcáról. Ez az! világosodok meg, biztos elrabolták az idegenek az egész albérletet. S most játszanak az agyammal. Kísérleteznek velem, vajon azt várják, hogy ráugorjak Izabellre? Vagy nem kíváncsiak a nemi életünkre?

Izabell megint nevetni kezd, nem hiszem el. Ő tette az egészet, biztos, hogy ő áll minden mögött. Végül is logikusabb, mint hogy kék kis lények elrabolják ezt a romhalmazt, melyek ráadásul, ahogy jobban megnézem, műanyagból vannak. Bár ha azokat a narancsokat akarják vizsgálni, akkor lehet mégis. Lehet távoli rokonok és meg akarják menteni őket, vagy segíteni nekik. Már ott vannak mindenhol. Lehet miattuk van minden. Lehet kibocsátanak valamit, amitől megkergültem. Mindegy inkább alszok, hátha utána minden rendbe lesz.

Ekkor kezdődik a cuppogás, Izabell az én ágyamon egy másik nővel. Nem látom mit tesznek, a takaró mindent elfed, csak cuppognak és cuppognak. Kimene-külök, be a szembe lévő szobába. A szerzetes úgy fél méter magasan lebeg a szobában. Most már biztos vagyok benne, hogy megőrültem. Főleg, hogy a levitáló szerzetes mögül előlépnek még ketten, Kele, és a Vizeleti bölcs.

Társalogni próbálnak, de nem birok szavakat formálni. Rettegek, az elmém nem képes ezt a sok mindent feldolgozni. Félek, a hangok ostromolják a fejemet, melyek egy gólyától és egy tócsától jönnek. Beteges. Artikulálatlanul ordibálok, s szaladok. Szobáról szobára, hol pszeudó-emberek, hol ember nagyságú rákok és kagylók, de már semmin nem lepődök meg.

*

- Jól vagy? Minden rendben? - hallom miután a földre estem. Felkapom a fejem. Mr. Strange Boot az, a Bérlővel mögötte.

- Annyira örülök! - szólok miután felpattantam, és magamhoz ölelem őket. - Itt voltak a gonosz narancsok és ők tettek mindent, meg akartak ölni, az őrületbe akartak kergetni. Leromboltak volna mindet, de most már, hogy itt vagytok rendbe lesz minden.

A furcsa tekintetek megleptek, lehet ők nem értik, hogy mit kell tenni, hogy meg kell menteni albérletünk a narancsok haragjától. Vagy lehet már ők is velük vannak. Ezt nehezen hiszem, de nincs semmilyen választásom, miután megragadnak és kiraknak, a narancsokkal a háttérben.