- Andrew? Andrew? Hol vagy Andrew? - üvöltöttem fel, miután sikeresen bekászálódtam a bejárati ajtón. A kíváncsi kígyóbűvölő szomszéd előtt még sikerült becsapni az ajtót. Nem sikerült belesnie, de hol van Andrew, már rég itt kellene lennie. Nem értem ezt a háztartási robotot. Ahhoz képest, hogy csak egy programozott fémdarab, túl sok magánéletet él.
- Andrew? Andrew? - kiáltok fel még egyszer, de semmi. Mindegy, fut végig az agyamon. Én is kitakaríthatok, habár nem sok kedvem van hozzá. Ahogy körbejárom a lakást, látom, hogy sehol senki. Csak az enyészet és a rothadás lepi el a szobákat. Valahogy éreztem, hogy ha Mr. Strange Boot ide költözik, akkor az egész lakást a saját képére formázza.
Ez az apokalipszis első jele, ötlik fejemben, s inkább leülök, és hallgatom a padlásról halkan átszűrődő dobokat. A hippikör teszi a dolgát, rájuk nem lehet panasz, hipnotikus erejük rabul ejt pár percig, majd felpattanok. Kirohanok a lakásból, az ajtó tárva nyitva mögöttem, le a lépcsőn, egyenesen a pincébe.
A sátánimádók mégsem lopták el a mostanában szőke parókát viselő Andrewt. Semmi szűz áldozat, szinte semmi élet. Fekszenek a vízipipa körül és henyélnek. A marihuána illata a levegőben, de én most nem kérek. Visszamegyek inkább, s bezárkózom. A szag elviselhetetlen. A szellőztetés sem segít. Nem tudom mi tévő legyek. Leülök az ágyam szélére és bambulok, egyre csak bambulok.
*
Egy kuglóf. Mit keres egy kuglóf a földön? A hangyák állása, biztos azok a mocskos hangyák akarnak megint befurakodni közénk. De Furcsa megeszi őket, nem? Nem arról volt szó, hogy ő ilyen kis bogarakkal táplálkozik. Végülis ragadozó. Akkor lehet, hogy mégsem a hangyák. Szétszedem! Megnézem! Mi van benne, lehet kémkednek utánunk. Lehet másnak fel sem tűnt ez a kuglóf. Tejszínhab is van rajta.
Inkább átmegyek a konyhába. A kutya az apokalipszis középpontjában játszik. Apokalipszis most, a konyhában. A pokol kapui. Hogy nem tűnt fel ez eddig nekem. Lehet a kuglóf is így került ide. Lehet a többiek is itt tűntek el, s most már nem segíthetek. De még mindig nem értem mit keres rajta a tejszínhab. Biztosan van valami oka. Egy gyümölcskenyér még oké lenne, de ez egy kuglóf. Úgy néz ki, mint egy vulkán.
A narancsok, a narancsok a kuglóf köré gyűlnek. Most már biztos, hogy megőrültem. Közölni kéne a Bérlővel, de nem vagyok képes elszakadni a látványtól, ahogy a narancsok lenyalogatják a tejszínhabot. Kellene egy narancs csapda. Ki kell találnom, hogy mivel lehetne őket elejteni, de nem megy. Teljesen ötlettelen vagyok. Hogyan lehetne kelepcébe csalni egy fán termő gyümölcsöt?
Megnézem a neten, de a laptop a kezemre folyik. Meg akar enni. Fogakat növeszt, de még időben reagálok. Felugrok és lepisálom. Füstöl, meg szikrázik, na de úgy kellet neki. Az én kezemet még a saját gépem sem eheti meg. Most megtanulta. A narancsokat inkább hagyom, ha jól látom, a kuglóf elpusztítása után úgyis csöndben maradnak, és hőn szeretett vezérükkel alszanak.
Izabell, a kis posztmodern-kurva, nevet, akkor ő itt van, de a kék kis E.T. ráugrik és lefagy a mosoly az arcáról. Ez az! világosodok meg, biztos elrabolták az idegenek az egész albérletet. S most játszanak az agyammal. Kísérleteznek velem, vajon azt várják, hogy ráugorjak Izabellre? Vagy nem kíváncsiak a nemi életünkre?
Izabell megint nevetni kezd, nem hiszem el. Ő tette az egészet, biztos, hogy ő áll minden mögött. Végül is logikusabb, mint hogy kék kis lények elrabolják ezt a romhalmazt, melyek ráadásul, ahogy jobban megnézem, műanyagból vannak. Bár ha azokat a narancsokat akarják vizsgálni, akkor lehet mégis. Lehet távoli rokonok és meg akarják menteni őket, vagy segíteni nekik. Már ott vannak mindenhol. Lehet miattuk van minden. Lehet kibocsátanak valamit, amitől megkergültem. Mindegy inkább alszok, hátha utána minden rendbe lesz.
Ekkor kezdődik a cuppogás, Izabell az én ágyamon egy másik nővel. Nem látom mit tesznek, a takaró mindent elfed, csak cuppognak és cuppognak. Kimene-külök, be a szembe lévő szobába. A szerzetes úgy fél méter magasan lebeg a szobában. Most már biztos vagyok benne, hogy megőrültem. Főleg, hogy a levitáló szerzetes mögül előlépnek még ketten, Kele, és a Vizeleti bölcs.
Társalogni próbálnak, de nem birok szavakat formálni. Rettegek, az elmém nem képes ezt a sok mindent feldolgozni. Félek, a hangok ostromolják a fejemet, melyek egy gólyától és egy tócsától jönnek. Beteges. Artikulálatlanul ordibálok, s szaladok. Szobáról szobára, hol pszeudó-emberek, hol ember nagyságú rákok és kagylók, de már semmin nem lepődök meg.
*
- Jól vagy? Minden rendben? - hallom miután a földre estem. Felkapom a fejem. Mr. Strange Boot az, a Bérlővel mögötte.
- Annyira örülök! - szólok miután felpattantam, és magamhoz ölelem őket. - Itt voltak a gonosz narancsok és ők tettek mindent, meg akartak ölni, az őrületbe akartak kergetni. Leromboltak volna mindet, de most már, hogy itt vagytok rendbe lesz minden.
A furcsa tekintetek megleptek, lehet ők nem értik, hogy mit kell tenni, hogy meg kell menteni albérletünk a narancsok haragjától. Vagy lehet már ők is velük vannak. Ezt nehezen hiszem, de nincs semmilyen választásom, miután megragadnak és kiraknak, a narancsokkal a háttérben.
