HTML

Lopott Karakterek Albérlet

Az írásokat a fikció szüli.

Tudnivalók

Creative Commons License

Friss topikok

Archívum

Seholország

2008.10.30. 20:41 paulkemp

- Egy történetbe vagyok bebörtönözve, az idők kezdete óta. Azt hiszem nem is lehetne ettől kilátástalanabb a dolog. - de persze a pult másik oldalán csak üresen bólogatott a poharakat törölgető majom. Legszívesebben lelőttem volna, de ez már nem az a világ. - Magamba akarok harapni. Le akarom rágni a saját fejem. - kétségbeestem, azt hiszem ez a legjobb szó amit mondhatok helyzetemre. - De nem elég egy közhelyes felismerés mára, azt hiszem a saját fejem rabja is vagyok.

A tekintete még üvegesebb lett, teljesen kizárt. Végül is mit várhattam volna, azt hittem, hogy ő a sok száz történet után majd az enyémben végre meglát valamit. Ugyan már. Ennyire naiv még én sem lehetek. Felhörpintettem az utolsó kortyokat, elnyomtam a cigit és távoztam.

Az utcák éjjeli kietlensége jobban illet a hangulatomhoz. A vágyhoz, hogy meghaljak, s újra kezdjem az egészet az elejétől. A szél csípősen marta fel a környék levegőjét. A házak mind néma emlékként álltak körülöttem, de nem bírtam ordítani. Nem illet a pillanathoz. Egy rossz krimi nyomozójának éreztem magam, de számomra csak saját életem okozott megoldandó rejtélyt.

Az öngyújtóm kattant, s a forró füst végigjárta egész testem. A mesék meghaltak, a kalózok elköltöztek, a tündérek nem is voltak. Az utcát pedig sötétség lepte el. Minden egyes lámpa úgy döntött, hogy a csillagokra bízza sorsomat. Évek óta nem láttam őket. A kis fénypontok a fekete égen. Csodálatos. Ők még mindig elkísérnek.

Izzadni kezdtem, hogy az alkoholtól, vagy a láztól nem tudom, de nem mintha számítana. A reményre, s a holnapra vártam, de ezek is csak közhelyek, soha semmi újat nem tudtam mondani vagy gondolni. Ennyi az életem.

A távoli zene is bús életeket hívott elő magából. Hívogatott, mint egy rovart a fény úgy vonzott maga felé. Sűrű tejszerű köd telepedett rám el sem hittem hirtelen. Nem lehetnek ilyen kegyesek hozzám az istenek. Minden össze játszott velem.

- Óh, igen! - szakadt fel belőlem, s szinte már futottam a zene felé, mely oly csodásan töltötte be az egész teret. A szívem újra hevesen vert, s az arcomat pír öntötte el. A köd felszakadozott, s nem hittem szememnek... 

*

Egy ágyon ébredtem. Nem volt ismerős semmi, csupán a szám szörnyű íze. Meztelen voltam, jött a következő felismerés.

- Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Valaki segítene? - próbálkoztam, de sehonnan nem jött válasz. Felkeltem. Egy tálban vizet találtam, s mellette fogkefét. Egy széken ruhák.

Frissen és tisztán léptem ki az egyetlen ajtón, mely rögtön a szabadba vezetett. Fák között álltam, s arcom teljes hitetlenséget tükrözhetett. Vissza léptem a házba, s szememet kezdtem törölgetni, hogy hátha elmúlik a látomás. De nem. A dolgok semmit sem változtak.

Lehet, hogy meghaltam, de nem akkor biztos mindenhol fortyogó bugyrok és kénkő lenne. Nem kerülhetek a mennyországba, már csak azért sem, mert nem hiszek benne. Akkor ez nem lehet más csak egy újabb szint...

- Áh végre magadhoz tértél. - jobbról hallottam egy női hangot. Oda kaptam a fejem...

*

Újra az ágyon tértem magamhoz, de most nem mertem kinyitni a szemem. Az előbbi látomástól csak újra...

- Felébredtél? - kérdezte ugyan az a hang. Kinyitom a szemem, s most már kicsit nyugodtabban kezelem, hogy egy repülő fénylabda szólított meg. Majd még jobban megdöbbenek, ahogyan növekedni kezd, s ember formát ölt. Két hatalmas pillangó szárnyán kívül egy gyönyörű nő. Egy kendőt vesz a kezébe, s megtörölgeti a homlokom. Nem tudok megszólalni nem értek semmit sem.

A keze után nyúlok, s megfogom. A szemembe néz, s lassan végigsimítva fejem elhúzza a kezét, s tovább folytatja az előbb elkezdett műveletet. Valami érzékiség lappang minden mozdulatában. Lázba jövök, s mindennél jobban kívánom. A szeme is valami vad bujaságot tükröz, melytől csak még izgatottabb leszek. Szinte már zihálva veszem a levegőt, s ez neki is feltűnik.

Hozzám hajol, s csókot lehel az arcomra. Szinte felrobbanok. A szája mézédes, s haja mint a legfinomabb bársony simogat közben. Hirtelen nem kapok levegőt, s a képek is elsötétednek egy pillanatra, majd elemeli fejét, s minden újra rendbe jön. Mellém bújik, s halkan a fülembe súgja:

- Minden rendben. A történetnek vége. Megszabadítottak téged.

Szólj hozzá!

Címkék: novella szürreál

Bachália

2008.10.30. 20:40 paulkemp

A hosszas bolyongás után végre megtaláltam a termet, de nem hittem a szememnek. Nem az volt a furcsa, hogy lényegileg nem voltak sík felületek, s az egész olyan szürreálisan hatott, hogy azt hittem egy rajzfilmbe csöppentem. Közel sem, elsőre talán ez fel sem tűnt.

Először a középen álló hosszú étkező asztal ragadta meg tekintetemet, melyen Izabell lassan haladt előre négykézláb, s valami fehér port szívott az orrába. Megrémültem. Aprócska miniszoknyája nem igazán takart semmit, s csizmája is túl mutatott azon, amit eddig vonzónak véltem. Rám nézett.

A szemei kerekségét nem volt időm megfigyelni, az biztos, hogy meglepődött, de nálam semmivel sem jobban. Az asztal körül fekvő sokaságot bámultam. A lábaim a földbe gyökereztek a rengeteg meztelenül szeretkező láttán.

Orgia. Ennyi futott csak fénysebességgel ide-oda az agyamba. Túl erős volt a kép, nem tudtam vele hirtelen mit kezdeni. Bambán álltam, s szemeim furcsán üvegesnek hatottak.

Az össze fonódó testek tengerén lassan elindult felém. Nem mertem megemelni a fejemet, a csizmákat néztem. Az ismerős mozgással próbáltam nyugtatni magam, de nem ment. Majd hozzám ért. Minden izmom megfeszült, s csodálkoztam magamon, hogy nem ugrottam hátra.

- Mit keresel itt?

- Téged.

- Miért?

- Mert látni akartalak. Bár erre nem számítottam. - végre felemeltem a fejem, s némi önbizalmat kölcsönzött, hogy az ő szemébe még nagyobb kétségbeesés tükröződött, mint amit én valaha is átéltem életemben. - Azt hiszem inkább megyek.

- Ne.

- Miért? Van annak értelme, hogy maradjak. - a szeme fátyolossá vált, azt hittem most rögtön elsírja magát. De hirtelen két festett körmös kéz fonta át felsőtestét hátulról a nyaka felől. Úgy tekeregtek rajta, mint a kígyók. Most már hátraugrottam.

Az egész kép valami szörnyű súllyal kezdett nehezedni rám, azt hittem megőrülök, s habzó szájjal fognak elkaparni valahol a közelbe. Az orgiával kézen fogva, most már a „valamibe nagyon beletenyereltem" sétált körbe-körbe szellemem mezején.

A kezdeti sokk után a hangok is kezdtek áttörni tudatom védekezésén, s ez még furcsábbá tette az egészet. A nyögésekkel Debussy keveredett mely most már tényleg kiverte a biztosítékot.

- Adjatok egy nyugodt helyet, had szívja fel egy kis speedt. - nem tudom miért mondtam ezt, s nem is igazán értettem.

A szavaimra megjelent a kígyókhoz tartozó fej is. Először Medúzát láttam, de gyors fejrázás után egy ismeretlen nő arca jutott el tudatomig.

- Miért akarsz te speedezni? - kérdezte.

- Hogy kicsit megnyugodjak. - közben hátra kellett lépne, mert egy pár majdnem a lábamra hemperedett.

- Te félsz. Milyen művész vagy te? Itt lenne a lehetőség, átadhatnád magad, s te megijedsz.

Azt hiszem igaza van, de nem vagyok erre felkészülve, nem tudok még mindig uralkodni a káoszon a fejemben, s ami még furcsább semmilyen szexuális izgalmat nem érzek. Kiégtem. Hiányoznak körülem, akiktől az impulzust kapom.

Hirtelen egyedül érzem magam és fázni kezdek. Izabell megfogja a kezem, és ettől hirtelen felmelegszem.

- Nyugodj meg. Ez csak egy állom.

Nem, nem lehet állom, s egy sikoly nyomja el a fejemben minden gondolatomat.

- Sznobság. - üvöltök fel (bár nem tudom, hogy jön ez ide), s több száz tekintet fókuszában találom magam. Megpróbálok hátrálni, de a kezemet nem engedi el. Egyre melegebb vagyok, lassan izzadni kezdek.

Az ismeretlen egy zsebkendőt kap elő, s törölgetni kezdi az arcomat. De még hálás tekintettel sem tudom megköszönni neki, mert Izabell szemei rabul ejtettek. Gyönyörű ez a nő, s eddig ezt szinte észre se vettem. Elveszek lelkének tengerében egy pillanatra, majd már csak arra eszmélek, hogy a földön fekszem, s feje az én fejemen.

Megnyugodtam, lassan vége az egésznek, érzem, hogy fásulok, s lassan lecsukódik a szemem, már alszom is. Ennyi volt, ha felébredek biztos minden megszűnik. Alszom, álmodok...

Szólj hozzá!

Címkék: novella szürreál lopott karakterek albérlete

Elipszis

2008.10.30. 20:40 paulkemp

Gyanútlan sétáló az utcán. Kirakatok közt lassan válogat. Szemét futtatja előre, s soha nem elégszik meg a pillanattal, melyben van. Az egészet akarja, a néger arcot a kifőzde füstjében, mely kétsaroknyira még tőle. A néger nézi. Szúrós tekintettel próbálja elüldözni. Társa a bank bejáratának a másik felében. Ideges. Izzadság cseppek hullnak a kőre. Pisztoly dördülések szállnak a szélben. Némi eurót sodor a lendület. Rohanás és félelem. Egy pisztoly cső és a sétáló a földre rogy. Vörös bor folyik szerte széjjel. Így megy ez.

Árkádos utca részlet. A nap éppen búcsúzóban lépked. A kapucni mögül tükörképe izzik, apró szemgolyók körül. A cigaretta füstje száll. A pénz szaga után jár. Amerikában zenész lehetett volna, itt egy utolsó senki, ki kis fiúkat használ. Gyorséttermek hiénái, ártatlan gyermekszemmel. A bátyja persze büszkébb, bankot rabol, s nem él a szerrel. A cigi elégett. Az oszlop mögött teker még egyet. Meghinti a zöld levéllel.

Álmos metró állomáson, kissé öregurasan, de rettentő lovagiasan, lépcsőn lefelé nővel az ölben régi időket idéző képen. Őszülő hajak mögül mosoly tör elő, régi nászút emlékét idézőn. A fiú nézi őket. Gyanútlannak tűnnek. Ügyes húzás, s a pénztárca egy szemetesben landol. Néhány fénykép a flakonokat nézi, majd messze a város szélen egy égetőben végzi. Majd csak bankjuk előtt veszik észre, hiányzik mi kellene. Három néger utánuk, ők pedig tovább lépnek.

Az első érdeklődő szempár, na ne már, a tegnapi lány mosolya még mindig a szívemben ég, de mégis mit tehetnék? Nézem inkább tovább, hogy megy minden körbe-körbe. A Pireneusok árnyékában gonosz terveket forralok hogy meghódítsam a világot. Képzeletem szárnyal, s mégse látja a lényeget, apró történetekben elveszek.

Majd csend telepszik a magányos szobára, a felhőkarcoló ablakain keresztül a hajnal tekinget befelé, a pipa mérges füstje tovaszáll, az ópium álom sehol sincsen már. Könnytől fénylő tekintetem magányosan bambul, igazi álmot ígér most már minden szúró fénysugár.

Tapsra sötétedik minden, elrejtőzik az ébredő város, harmatos utcákon járják most mások az élet táncát. Utcáról utcára róják az életük egyhangúságát. Időnként integetnek, s remélik a forma viszonzásra talál. Forró fekete löttyöt istenítenek, míg én álomba zuhanok.

*

Az utcákon járok már én is. Az árkádok alatt megbúvó félszegeket nézem. A néger ki, mintha ismerős lenne, de nem tudom már honnan, s miért. Egyszer mintha láttam volna, de a gyerekek körülötte megzavarnak. Hiába bambulok, az egész egy elfolyó pillanat, s már gépként mozdulok is tovább. A fájdalom már rég tova szállt, a felhők felől kék sugarak tekintenek rám, s mosolya a napnak megbabonáz.

A bársony kék fény mindent körbe jár. Nincsen már semmi más, csak egy pillanatnyi megnyugvás. Az arany színű víz a torkomba vág. Friss üde íze, mintha lassan kúszna lefelé, ahogy a puha lépcsőkön haladok felfelé. Metróra vágyom, mely a házak felett mutatja meg nekem a város szagát, hogy érezzem végre, a kis hangyaboly látszatát. Körülöttem gyerekek ugrálnak, körbe-körbe, valami ismeretlen nóta szaga járja át fülem, s már repülök félig, ahogy a kocsi ajtaja becsapódik mögöttem.

Az ablakon, a kék fény megtörik. S az álmos város, lassan ébredezik. Nem tudok aludni, napok óta, mégis életem, mintha egy soha véget nem érő álom volna. Szemeimben a vörös szinte már több, mint a fehér, pont ahogy a házak tetején a cserép. A fájdalom jár-kel a házak között, itt-ott fegyveres rablásokat lelek. Nézem hosszan az álmos épületeket, de nem találok semmit mi igazán lenyűgözne.

Majd az utazásnak vége, leszállok, s gyorsan rohanok tovább. Kocsik és emberek sűrűjében járok a napot elrabló üveg tornyok között. Az emberek arcát lesem, hogy piros, lila vagy zöld-e. Nem érdekel persze igazán, csak a szépet keresem, majd hódolni akarok, a kávé sárga színének.

A bank előtt lépkedek, de tárcám sehol. Rohanok tovább, s csak az utca sarkáról hallom a halált. Csődület, de engem nem érdekel. Rohanok, rohanok tovább, szinte enyém csupán az egész világ. Lélegzet, s hamar tovább.

Majd tapsra újra jön a kékes fény, ahogy az égig érő üveg tenger a hátam mögé vész. Nem több ez már csak egy puszta lehetőség. Szemem falja tovább a tájat. A Pireneusok bércei alatt egy pillanatra, a sárga ég alatt nyugalmat lelek.

*

Az álmot kitörlöm végre a szememből, nem hiszem, hogy jót tett nekem a pipa füstje. Oly rosszat álmodtam, mit még a sárkány bűvölése se okozott. Fáradtan kelek, de nincs mit tenni, menni kell előre. Nap-nap után ugyan azon az utcán, le a temetkezési helyre, hol üveg falak mögött aszott múmiák közt várni kell a gyermekekkel a metró nyálkás férgét, hogy utána kifelé, megmosakodva rohanhassak a bankba.

Reménykedhetek, hogy nem törnek ma ránk, s fegyverrel nem akarják kikényszeríteni a cukorkát. Mert nincs az a nap mikor valaki ne akarná az oly élvezetet, mit erős falak mögé páncélokkal rejtünk, hogy mindenkinek megőrizzük. Én meg ülök egész nap, s figyelem a fényes tekinteteket, mikor be-be térnek, féltett kincseik felől érdeklődni.

Egyhangúság unalom. Az arcok lassan már tényleg ugyan azok. Nincs különbség, csak látszat. Azonosítóik árulnak csak el valamit, hogy milyen címke alapján keressem. Mindegyikük tükör, s én is az vagyok. Egyenruha, cipő s táska. Sorban állnak, s várnak.

Mit tegyek ez lesz ma a sorsom, hogy végre az álomból kikászálódtam, mit tehetnék járok körbe-körbe, hogy új álmot leljek, majd új napot. Esetleg közben meglátogatom az emberem. Ott az árkádok alatt, fáradt könnyes tekintete hátha újra csábít, s ma éjjel agyam újra tágul. Egy leszek a sok közül, egy a többiekkel. Majd a lepel megint lehull, s önállóan magányba burkolózva járom le újra és újra a köröket.

Nap-nap után akár csak a nap a város felett, hogy megegye, vagy vissza köpje a fekete eget. Mely végre elrejti a mocskot, a bűzt, a koszt, melybe beleragadok. Ezt választottam, ezt kértem. Én az ember, idáig jutottam, s azt hiszem élvezem.

Együtt könnyebb, együtt szebb, együtt élvezetesebb. Hallik ki az egész mögül, hogy város-város hátán összeérve mégis visszaadja, mit a négertől megvettem. És én táncolok. Fenn az égben, onnan nézem, ahogy forog a banán, s rajta fények futnak, mint apró bogarak az éjben, mik az égre ragadtak.

De sajnos nem ilyen az élet. Város zaja hallik, s hiába gondolom végig, meg kell élnem, kinn az utcán elkezdődik végre. Dobozok között, be-ki, ilyen az élet. A munka vár, nincs már több álmodozás.

Szólj hozzá!

Címkék: novella szürreál

Szerelem

2008.10.30. 20:36 paulkemp

A finoman csordogáló tavaszi estét, halk és álmos fák szegélyezték. Könnyeden meghajoltak, s a széllel susogtak jó kívánságokat. Az ég lassan újra éledt, s a tüzes golyóbis szemeit meresztgette. Egy-két virág könnyet ejtett, a fűszállak lassan sírni kezdtek.

A harmatos táj új életre kelt, s a két sétáló a fák alá terült. Halk szavakkal, mintha becéznék egymást, kértek helyet egymás oldalán. Lassú tűzön pörkölték a másik álmát, s ígértek örök megnyugvást.

- Faként akarok élni… - mondta a lány, s sóhajtott egy nagyot…

*

’Hát nem aranyosak?’ Susogta, s választ nem várva, a széllel a másikra tekerte magát.

’Gyilkosak és önzők.’ Jött a dörgő válasz, de a simítást kérte, szinte könyörögte. Majd hálásan elernyedt, s halkan fütyölni kezdett.

’De hát mi is ilyenek voltunk. Vagy már nem is emlékszel azokra az időkre?’ Simította végig leveleit, s szemét a megnyíló égre emelte.

’Emlékszem, de mi már bűnhődünk érte. Minden egyes karc, melyet emléknek szántam egy fa oldalában, most a lelkemen izzik, minden egyes letépett levél, s virágrügyként kínoz, s ordít.’

Az eső zuhogni kezdett, s a fák szeretkező sziluettjében, a fiatalok rohanva fedezéket kerestek. A két fa némán nézte őket tovább. Ahogy szájuk egymáshoz ért, ahogy tekintetük egy pillanatra az örökké valóságot kérte, hogy fagyon meg minden.

’Lehet még is igazad van. Lehet még is megérte mind ez. Végül is melletted élhetek. Kárpótolsz mindenért, mit fájdalomként könnyezek meg.’

Egy mosoly volt csupán a válasz, s már újra összeértek, a végtelen sorban a szerelmesek hátterében.

 

*

- Ha faként születünk újjá egymás mellett boldogak leszünk? - kérdezte a fiú, s álmatagon meresztette a szemeit, hogy a lány fáradt arcát örökre az emlékeibe rejtse.

- Lehet, nem tudom, de biztos jobb lesz, mint itt így élni, hogy elsiklunk minden felett, mi fontos lehetne.

- Fáj ez, hogy eddig nem ismertelek.

- Ugye. Pár év és oly sokat beszéltünk a semmiről. Pedig több vagy minek gondoltalak.

- Méltó ellenfél lennék? Esetleg egy játék mellyel most kedvedre szórakozhatsz?

- Még az is meglehet. - nevetett, s tekerte testét kacéran.

- De ha csak ennyit adhatunk egymásnak az is épp elég lesz, nem?

- És pont most, pont így. Lehet igen, de majd a holnap eldönti, mennyit is jelentett ez.

- Már megint a holnapon töröd a fejed, pedig te mondod mindig, hogy örüljünk csupán annak, hogy élünk, s részesedhettünk ebből.

- Igaz, de olyan nehéz most ez, olyan boldog és szomorú egyszerre minden.

- Ketten vagyunk csak, és a fák.

- Igen, és a szeretkező fák.

*

Az eső elállt, a szivárvány tövében egy kis arannyal teli fazék csillogott. A két fa a szélben szárította magát, s hagyta, had jöjjön minek jönnie kell. Figyelték a harmaton keresztül az ezer színben játszó párt, de már nem foglalkoztatta őket semmi annyira. Boldogak voltak, hogy gyökereik összeértek, hogy ugyan az a nap sütötte őket.

Mély lélegzetek. A két ifjú ismét alájuk heveredett. Játszottak a füvön, játékosan hemperegtek. Csókot, csókok követtek. S még mindig sehol senki, sehol egy idegen lélek, ki tönkretenné, ezt az idilli képet. Mintha az istenek meghallgatták volna a kérlelő tekinteteket.

’Tényleg aranyosak, s tényleg pont olyanok, mint mi voltunk.’

’Ugye. S ha szerencséjük van ők is úgy végzik, mint mi.’

’Igen, ha szerencséjük van, lehetnek passzív szemlélők, kiket már nem fertőz az emberi kényszer, csak várnak, s élvezik a létet, hogy együtt, akár mire képesek lehetnek.’

*

Az első idegen pár órával később. A szorító ölelés búcsút int, s a két ember elszakad. Valami szorító érzés marad csupán az utolsó csókban, csak valami harmatos képzet a fejükben.

A pillanat elmúlt. A fák meghajolnak, a kezek elszakadnak. A kocsi megöli az utolsó képet, s ki négy keréken, ki önerőből az ágya felé téved. Álmot látnak mind ketten, melyben faként egymás mellett évszázadokon át, egy eldugott helyen. Szeretkeznek, egymásba fonódnak, de soha el nem vesznek.

Hálásan kelnek, majd az álomról mesélnek. Egymás szemét keresik másnap, de a lobban lángra, a féltett kérdés hiába vet szikrákat. Jön majd még ezer este, mit ugyan úgy töltenek el, de nem most, az idő még nem érkezett el.

A fák árnyékot vetnek. Az úr a magasból a tetőn verdes, s könnyét hinti rájuk, hogy mindent megfertőzött ezen a világon.

’Én nem ezt akartam.’

’Én sem.’

’Akkor most mi legyen.’

’Majd kiderül. Ez már nem mi döntjük el.’

’Rendben.’

’Rendben.’

Szólj hozzá!

Címkék: novella

A filozófus utolsó reménye

2008.10.30. 20:34 paulkemp

Félek. Ahogy magam elé bámulok némán, be kell, valljam, hogy félek. A halk zajok (már megint a narancsok?), a film képkockái, testem minden apró kis rezdülése megijeszt (áh ugyan, csak elmém játszik rossz játékot velem). Ahogy körbe nézek a félhomályba burkolózó szobában, olyan mintha alászálltam volna, s a környék szellemi ereje semmivé foszlik pillanatok alatt. Még jobban megrémülök.

Fel akarok üvölteni, hogy mit keresek én itt, de nem merek. Csöndben magányba burkolózva figyelem inkább az arcokat, majd felpattanok, s kiviharzok a szobából. Megmosom az arcom, az anti-koldusbotnak tűnő tüköröt nyalogatom. Halványan hullámzik minden, s félelmem tovább erősödik.

A konyha valamikori képe kísért, mint valami makacs rémálom, melyből nem tudok felkelni. Majd hálám jeléül egy pillanatra felidézem a Szerzetest és Andrewt. Ilyenkor hol van-nak?

Nem tudom, s arcomat kezeimbe temetem, ahogy visszaülök a fotelba… Mi történt? A fény megtölti a teret, s egy pillanatra a fülemnek édes muzsika szaga csapja meg orrom. Majd fájdalom hasít végig a gerincemen, s tényleg nem bírom tovább. Felállok, s halkan búcsút mondva, egy kis pálinkával felszerelkezve inkább elindulok.

*

Sokkal később elmúlt. A hideg szellő már nem is emlékezik arra az erőteljes szagra, mely oly sokáig édes illatként íródott be az emlékeimbe. A növényt Spartacusként legyőztem, s inkább a kopasz fejekre összpontosítom szagló idegeimet. Valami furcsa benne. Ennyi részeg filozófus közt nem hiszem, hogy fenn kellene akadnom, de mit tegyek. Az orosz nagyot kurjant, s kizökkent a saját magam teremtette gondolat fonalakból.

- Igyunk még egyet. - s mosolyát hallva jobb kedvre derülök, nem hiszem, hogy ilyen rossz gondolatoknak kellene megfogalmazódni bennem, miközben a bimbózó szerelmet nagyító alá veszem. A filozófus utolsó reménye, egy másik filozófus szerelme. Ugyan már. Úgy sem fogja soha senki megérteni, akkor meg miért nem iszom inkább egy kicsit.

Köpök egy hegyeset, csak úgy nem törődöm módon, mintha még a régi rendszer ölében feküdnék, valahol kint a Tisza parton. A pult koszos, s a másik szőke lány, kinek alakja teljesen megbabonáz, sem képes ettől elszakítani. A pohár is koszos, lehet én is az vagyok, de legalább kiszabadultam kicsiny birodalmunk falai közül, s más királyok földjét hódítom.

- Pffffúj. - majdnem hányok. Az alkohol és az ilyen gondolatok nem jó barátok. Lehet, megint félek, de már nem úgy, mint régen. - Doorst. A tűzgyújtósat, meg a karavánosat. - pénz után nyúlok, s felharsan:

’I tell you, you must die, I tell you, I tell you…’

- Ez nem az. Elkúrtam. - üvöltök, s szinte a könnyeimmel küzdök, ahogy a lány újra a szemem által észlelt látókörbe lép. - Anyám, szerelmes vagyok. - súgom oda az orosznak.

- Hol van a doktornő? HOL VAN? - egy másik ragadja meg az ingem gallérját, s megrázza a testem. Még egy szerelmes, ő is reménykedik, de ő legalább elég részeg, hogy belássa semmi esélye.

- Nem tudom! Elment! Már egy ideje nem láttam. - artikulálatlanul jönnek ki a számon a szavak, s igazából nem is úgy, ahogy fejemben megszülettek. Megijedek, túl sok ez nekem a tüzes vízből, melyet valami gyümölcsfa termett nekem.

- Gyere már ide. - szól ismét az orosz, s ahogy újabb két poharat látok csillogni a neonfényben elfejtem az összes eddigi gondolatomat. Mint igazi szerelmes, mindent kifakítva maga körül, csak a szeretett tárgyát szagolva lépek előre, s építem magamba a nedűt.

Jólesően felnyögök, s a szakállán lecsorgó nedűn mosolygok. Megigazítom a farkam. Kissé talán paraszt dolog, de ez nem tudatosul az agyamban. Részeg vagyok, s jól esik, nem tudok mit mondani.

*

Haza felé, talán kissé töpörödöttnek érzem magam. Halovány mosoly játszik az arcomon, és nagyokat köpök az üresen tátongó utcák fény áradatába. Minden köpet pontosan a fény csepp közepére. Valakinek el kell rontani a képet. Fejemben megjelenik egy régi emlék, s a képkeret, mely egy piros lapot keretez. Majdnem, mint Warhol, csak én tényleg felválaltam, hogy semmit nem akarok.

Kacagok. Förtelmes disznóröfögéssel kacagok, s halvány dallamokkal elvesztett szerelmeket idézek, hogy végül az ágyba egyedül térjek.

*

- Mi volt tegnap?

- Nem tudom. Talán csókolóztam a Vizeletivel.

- Komolyan?

- Azt hiszem igen.

- És miért?

- Nem tudom. Jól esett. Adta magát a helyzet. Hiánypótló volt részegen egy férfivel csókolózni, hamár egy filozófus nőkkel nem teheti, azt hiszem.

- És egyébként?

- Jó volt. Berúgtunk szokás szerint, de semmi különös.

- Értem.

- Eljöhettél volna.

- Nem volt kedvem.

*

Majd a Villás nyelvühöz fordulok, ki volt már jó keresztény, keresztény szektás, s ördögűző is. Járt már Japántól Indiáig, az Államoktól Argentínáig mindenhol, s szinte mégse mozdult egy pillanatra sem. A bőrömön érzem, hogy nevet, s úgy érzi nyerhet. Majd ball válamról visszabújik a pincébe, s elfelejtem, mit mondtam, s halkan jobbról a hippi szagára hallgatva, a békesség után futottam.

 

Szólj hozzá!

Címkék: novella

süti beállítások módosítása