Fém hüvelyek közt tengődve, s olajos kesztyűvel közéjük hatolva látom ma a napom. S hiába minden csepp verejték, mely talán kicsit megnedvesítené, az acél vaginák nem szeretnék. Hiába túrod, hiába borzolod, nyafogsz, könyörögsz, elvarázsolsz, lélektelenül vonaglanak csupán a háttérben megbújó zajra, mely kicsit furcsa.
Furcsa, hisz néha sípol, néha ordít, néha mintha házak dőlnének össze, vagy épülnének fel, s a csend egy pillanatra sem üti fel a fejét, hisz álmosan szunyókál, s horkol ő is, még a semmi is színekben játszik, s táncol, csak én nézek bambán, értetlenül. Át az acélon, át a tűzön, a füstön s minden nevető arcán, mert nem akarom érteni, s ez igazán nagy talány.
Mit dédelget ott az egyik, s miért rohan a másik? Mi az a színes ábra, s miért sípol okádva? Miért forog, s miért nem ad végre ennem? Éhen halok, s inkább hallgatok. De a látszat nemi szervek kenő zsírtól ékesen semmihez sem mérten dobálják felém a belsőségekkel töltött derelyét. De lassan ott az alja, s saját sós lelkem néhány cseppje össze gyűlt, s sietve integetnek, benzin fényben játszva ölelgetnek, hogy lassan vége.