Gyanútlan sétáló az utcán. Kirakatok közt lassan válogat. Szemét futtatja előre, s soha nem elégszik meg a pillanattal, melyben van. Az egészet akarja, a néger arcot a kifőzde füstjében, mely kétsaroknyira még tőle. A néger nézi. Szúrós tekintettel próbálja elüldözni. Társa a bank bejáratának a másik felében. Ideges. Izzadság cseppek hullnak a kőre. Pisztoly dördülések szállnak a szélben. Némi eurót sodor a lendület. Rohanás és félelem. Egy pisztoly cső és a sétáló a földre rogy. Vörös bor folyik szerte széjjel. Így megy ez.
Árkádos utca részlet. A nap éppen búcsúzóban lépked. A kapucni mögül tükörképe izzik, apró szemgolyók körül. A cigaretta füstje száll. A pénz szaga után jár. Amerikában zenész lehetett volna, itt egy utolsó senki, ki kis fiúkat használ. Gyorséttermek hiénái, ártatlan gyermekszemmel. A bátyja persze büszkébb, bankot rabol, s nem él a szerrel. A cigi elégett. Az oszlop mögött teker még egyet. Meghinti a zöld levéllel.
Álmos metró állomáson, kissé öregurasan, de rettentő lovagiasan, lépcsőn lefelé nővel az ölben régi időket idéző képen. Őszülő hajak mögül mosoly tör elő, régi nászút emlékét idézőn. A fiú nézi őket. Gyanútlannak tűnnek. Ügyes húzás, s a pénztárca egy szemetesben landol. Néhány fénykép a flakonokat nézi, majd messze a város szélen egy égetőben végzi. Majd csak bankjuk előtt veszik észre, hiányzik mi kellene. Három néger utánuk, ők pedig tovább lépnek.
Az első érdeklődő szempár, na ne már, a tegnapi lány mosolya még mindig a szívemben ég, de mégis mit tehetnék? Nézem inkább tovább, hogy megy minden körbe-körbe. A Pireneusok árnyékában gonosz terveket forralok hogy meghódítsam a világot. Képzeletem szárnyal, s mégse látja a lényeget, apró történetekben elveszek.
Majd csend telepszik a magányos szobára, a felhőkarcoló ablakain keresztül a hajnal tekinget befelé, a pipa mérges füstje tovaszáll, az ópium álom sehol sincsen már. Könnytől fénylő tekintetem magányosan bambul, igazi álmot ígér most már minden szúró fénysugár.
Tapsra sötétedik minden, elrejtőzik az ébredő város, harmatos utcákon járják most mások az élet táncát. Utcáról utcára róják az életük egyhangúságát. Időnként integetnek, s remélik a forma viszonzásra talál. Forró fekete löttyöt istenítenek, míg én álomba zuhanok.
*
Az utcákon járok már én is. Az árkádok alatt megbúvó félszegeket nézem. A néger ki, mintha ismerős lenne, de nem tudom már honnan, s miért. Egyszer mintha láttam volna, de a gyerekek körülötte megzavarnak. Hiába bambulok, az egész egy elfolyó pillanat, s már gépként mozdulok is tovább. A fájdalom már rég tova szállt, a felhők felől kék sugarak tekintenek rám, s mosolya a napnak megbabonáz.
A bársony kék fény mindent körbe jár. Nincsen már semmi más, csak egy pillanatnyi megnyugvás. Az arany színű víz a torkomba vág. Friss üde íze, mintha lassan kúszna lefelé, ahogy a puha lépcsőkön haladok felfelé. Metróra vágyom, mely a házak felett mutatja meg nekem a város szagát, hogy érezzem végre, a kis hangyaboly látszatát. Körülöttem gyerekek ugrálnak, körbe-körbe, valami ismeretlen nóta szaga járja át fülem, s már repülök félig, ahogy a kocsi ajtaja becsapódik mögöttem.
Az ablakon, a kék fény megtörik. S az álmos város, lassan ébredezik. Nem tudok aludni, napok óta, mégis életem, mintha egy soha véget nem érő álom volna. Szemeimben a vörös szinte már több, mint a fehér, pont ahogy a házak tetején a cserép. A fájdalom jár-kel a házak között, itt-ott fegyveres rablásokat lelek. Nézem hosszan az álmos épületeket, de nem találok semmit mi igazán lenyűgözne.
Majd az utazásnak vége, leszállok, s gyorsan rohanok tovább. Kocsik és emberek sűrűjében járok a napot elrabló üveg tornyok között. Az emberek arcát lesem, hogy piros, lila vagy zöld-e. Nem érdekel persze igazán, csak a szépet keresem, majd hódolni akarok, a kávé sárga színének.
A bank előtt lépkedek, de tárcám sehol. Rohanok tovább, s csak az utca sarkáról hallom a halált. Csődület, de engem nem érdekel. Rohanok, rohanok tovább, szinte enyém csupán az egész világ. Lélegzet, s hamar tovább.
Majd tapsra újra jön a kékes fény, ahogy az égig érő üveg tenger a hátam mögé vész. Nem több ez már csak egy puszta lehetőség. Szemem falja tovább a tájat. A Pireneusok bércei alatt egy pillanatra, a sárga ég alatt nyugalmat lelek.
*
Az álmot kitörlöm végre a szememből, nem hiszem, hogy jót tett nekem a pipa füstje. Oly rosszat álmodtam, mit még a sárkány bűvölése se okozott. Fáradtan kelek, de nincs mit tenni, menni kell előre. Nap-nap után ugyan azon az utcán, le a temetkezési helyre, hol üveg falak mögött aszott múmiák közt várni kell a gyermekekkel a metró nyálkás férgét, hogy utána kifelé, megmosakodva rohanhassak a bankba.
Reménykedhetek, hogy nem törnek ma ránk, s fegyverrel nem akarják kikényszeríteni a cukorkát. Mert nincs az a nap mikor valaki ne akarná az oly élvezetet, mit erős falak mögé páncélokkal rejtünk, hogy mindenkinek megőrizzük. Én meg ülök egész nap, s figyelem a fényes tekinteteket, mikor be-be térnek, féltett kincseik felől érdeklődni.
Egyhangúság unalom. Az arcok lassan már tényleg ugyan azok. Nincs különbség, csak látszat. Azonosítóik árulnak csak el valamit, hogy milyen címke alapján keressem. Mindegyikük tükör, s én is az vagyok. Egyenruha, cipő s táska. Sorban állnak, s várnak.
Mit tegyek ez lesz ma a sorsom, hogy végre az álomból kikászálódtam, mit tehetnék járok körbe-körbe, hogy új álmot leljek, majd új napot. Esetleg közben meglátogatom az emberem. Ott az árkádok alatt, fáradt könnyes tekintete hátha újra csábít, s ma éjjel agyam újra tágul. Egy leszek a sok közül, egy a többiekkel. Majd a lepel megint lehull, s önállóan magányba burkolózva járom le újra és újra a köröket.
Nap-nap után akár csak a nap a város felett, hogy megegye, vagy vissza köpje a fekete eget. Mely végre elrejti a mocskot, a bűzt, a koszt, melybe beleragadok. Ezt választottam, ezt kértem. Én az ember, idáig jutottam, s azt hiszem élvezem.
Együtt könnyebb, együtt szebb, együtt élvezetesebb. Hallik ki az egész mögül, hogy város-város hátán összeérve mégis visszaadja, mit a négertől megvettem. És én táncolok. Fenn az égben, onnan nézem, ahogy forog a banán, s rajta fények futnak, mint apró bogarak az éjben, mik az égre ragadtak.
De sajnos nem ilyen az élet. Város zaja hallik, s hiába gondolom végig, meg kell élnem, kinn az utcán elkezdődik végre. Dobozok között, be-ki, ilyen az élet. A munka vár, nincs már több álmodozás.
