HTML

Lopott Karakterek Albérlet

Az írásokat a fikció szüli.

Tudnivalók

Creative Commons License

Friss topikok

Archívum

Az utazó

2008.10.30. 20:53 paulkemp

A piros számláló fénye ébresztett. Nem tudtam, hogy került ide, nem mondta el nekem senki. Nem tudtam a célját sem, csupán annyit sejtettem, hogy ha a nullához ér valaminek történnie kell, a kilenc hónap vége pedig már közel. Fáztam, pedig a környezet szabályzó jól működött, ahogy ki tudtam venni a távoli panelről. A feleségem teste sem melegítette testemet Már ha feleségemnek nevezhettem a nőt magam mellett, nem én választottam, kirendelték hozzám.

„Ilyen az élet.” - gondoltam és a sóhajtásomban benne volt a bánat és az öröm is, ahogy végigmértem a jól ismert testet. Kicsit furcsa volt, hogy pont én akadékoskodom, ki szinte álmai asszonyát kapta társul az utazás első generációjában. Gyönyörű volt nem tagadhattam, humorérzéke és műveltsége sem volt utolsó, mégis valami nem volt rendben. Hiába minden, hiába a feledhetetlen éjszakák, melyek tüzesebben teltek el, mint a középiskolában első partneremmel.

 

Gépnek éreztem magam, és őt is mellettem. Egyetlen dolgot szolgáltunk csupán, apró kis fogaskerekek voltunk, tenyész állatok mindenek előtt. Olyan célra tettük fel az életüket, mely unokáink előtt válik majd valósággá. Fölöslegesnek éreztem, és abban is biztos voltam, hogy a fejlődés nem állhat meg otthon, és már a második fázisban oda fognak érni mások a forráshoz.

 

Mindemellett szerelmes is lettem, de nem belé, kinek most oly könnyedén simítom végig melleit, s nyelvem oly könnyedén járja végig érzékeny pontjait. Halk nyögések közepette kezd mozgolódni, majd álmos szemmel húzz magához, és hosszú csókban veszünk el.

 

 

 

- És ennyi. - harsan fel a szájából és elhallgat. Megdöbbenés ül ki az arcomra, és nem értem mi történt. Az előbb még a forró test melegét éreztem magamon és kezdtem én is felmelegedni. Most pedig egy székben ülök és a forró tea ellenére a kezemben, melyet szürcsölgetek, még mindig át vagyok fagyva.

 

Ahogy szemem megdörzsölöm és jobban körbe nézek, az előbb lezajló jelenetet látom a díszletek között. Ennyire bele éltem volna magam, de hát itt ültem végig és nem a nő mellett az ágyon. Az órámra pillantok és a piros számok lassan ketyegnek vissza felé. Lassan vége a napnak és sehová nem haladtam.

 

- Még egyszer? - kérdi az asszisztens és az operatőrök is kérdőn merednek rá.

 

- Nem. Tíz perc szünet és majd a következőtől fojtatjuk.

 

- Rendben. Hallották. Intézzék el a dohányzást, kisebb nagyobb dolgaikat és tíz perc múlva folytatjuk. - majd a fiatal lány felém fordult - Minden rendben? Jól vagy drágám, olyan furcsának tűnsz.

 

- Azt hiszem igen, csak olyan furcsa, nem is igazán tudom elmondani. - mit is mondanék neki, még a végén azt hinné megőrültem, vagy már megint drogokat szedek.

 

- Gyere velem. - simítja ki a hajtincseket az arcaomból, majd egy mosollyal ajándékoz meg.

 

A szoba ajtajára a rendező feliratot ragasztották. Bent csupán egy kanapé egy kis asztal és néhány szék kapott helyett. Furcsa, de ahhoz képest, hogy elvileg hetek óta használom a helységet, semmi emlékképem nincs róla. A lány pedig a drágámnak nevezett és én biztos nem láttam még ezelőtt soha… Vagy mellette ébredtem? De letérdel és…

 

- Ahhh. - szakad fel nyögésként a torkomból, ahogy a nyelve hozzám ér.

 

 

Az ágy kényelmes, és a párnák a fejem alatt pont elég magasra emelnek, hogy lássam a tvt a feneke mögött. Meztelenek vagyunk és a szájával játszik az ágyékomon. Mégis is fázok, és mintha semmit nem éreznék belőle. Aranyos kerekded popsija mögött a tvben egy ismerős jelenet.

 

Egy férfi, egy ágyon, egy nő mellett ébredezik. Kezdek teljesen összezavarodni. Hiába kúszik egyre feljebb rajtam és csókolja végig a felső testemet, különös figyelmet fordítva a mellbimbóimra, képtelen vagyok elszakadni a tvtől és a tetejére tett órától, a piros számokkal. De hisz abban a jelenetben én voltam vele a másik oldalon. Nem néző voltam, hanem szereplő, vagy rendező.

 

- Bocs. Várj egy kicsit. - szorítom forró testét magamhoz - Valami nincs rendben. Teljesen összezavarodtam. Nézd a tvt egy kicsit. Nem ismerős valahonnan? - megfordítja a fejét, s közben tovább simogatja férfiasságom, de semmi hatással sincsen rám. Fázom (,) egyre jobban. Mintha minden kifordult volna és a helyett, hogy izgatottságomban a testem hevülni kezdene, mintha megfagynék szép lassan a sex közben.

 

- Nem tudom mire gondolsz, még nem láttam a filmet. - suttogja a fülembe, s dörgölőzik közben hozzám - Mi a baj? Valamit elrontottam?

 

- Nem dehogy. Te tökéletes vagy, gyönyörű, meg minden, csak olyan furcsa érzés kerített hatalmába. - szép lassan lefordul rólam és csodás zöld szemeivel pásztázza arcomat. - Olyan mintha nekünk kellene ott lennünk és nekik itt. Mintha fel lettek volna cserélve a szerepek és a képernyő rossz oldalán lennénk.

 

- Már megint mit szedtél be? - húzódik el durcásan és ilyenkor olyan aranyos az arca, de hisz nem is ismerem, azt se tudom, hogy hívják és ki ő - Azt hittem megegyeztünk, hogy végre valahára túllépsz az egyetemi bohém életeden, és végre felnősz.

 

A szemébe nézek, majd a tvre, azt hiszem tényleg rossz oldalon vagyunk. Tisztán emlékszem a képre, ahogy azon az ágyon mellette ébredek, most mégis itt vagyok és nem értem.

 

 

A szoba fala tele van filmes poszterekkel, újranyomott világháborús kampány képekkel, képeslapokkal, festményekkel, grafikákkal. Hol keretben, hol csupán a falra raggatva csupaszon. Némi fehér por terül el a gép mellett, hogy egész éjjel fenn lehessek és dolgozhassak. Nem szeretem már az ilyesmit, de a határidő szorít és még sehol nem tartok.

 

A könyv ötlete remek, egyszer talán meg is filmesítik, és akkor végre egyenesbe jövök. Akkor majd lehet nem kell semmilyen kétes eredetű gyógyszerekkel tömnie magát nap, nap után. Bár lehet, akkor már nem fog ily vágyakozón nézni rám a másik szobából a nyitott ajtón keresztül. És nem fogja minden női praktikáját bevetni, hogy odacsábítson maga mellé az ágyba.

 

Az órán a piros számok gyorsan kúsznak visszafelé. A határidő egyre közelebb és én tényleg nem érek rá most vele foglalkozni. Pedig a testemben dolgozó szerek egyre kívánatosabbá teszik, és így egyre többet fordulok felé. Tudja ezt ő is, s így merészebb. Lassan átsétál lenge kis öltözékében és lassan mögém áll és átkulcsolja kezét a mellkasomon.

 

Érzi, ahogy szívem egyre hevesebben ver. Keze szép lassan a pólóm alá csúszik. Nem birok magammal. Kezem a hajába túr és csókja oly elragadó, hogy elvesztem a fonalat. Mi is történhetne még egy generációs hajón? - egy kis fülledt erotika majd segít, hogy lassan tovább szőhessem a történetet.

 

Kezeim megakadnak, valami megint nincs a helyén. Egy ismerős érzés, hidegség költözik a csontjaimba. A mosoly lehervad az arcaimról, a szépsége pillanatok alatt elenyészik. A csók megkeseredik ajkaimon, és mintha ezer év pörögne le egy szempillantás alatt, hirtelen hamukupacként terül el a szőnyegen. Én is változni kezdek. Körmeim és hajam pillanatok alatt métereket nő, szemem kigúvad és csak az apokalipszis utáni tájat látja. Kiégett füstfelhők, könnyezik az ég.

 

Majd mintha mi sem történt volna minden az eredetibe áll vissza. Szinte meg sem lepődök, csak halkan motyogok:

 

- Biztos túl sokat szippantottam. Olyan furcsa dolgokat érzek és látok.

 

- Semmi baj drágám. - és egyre hevesebben csókolgatja a nyakamat, én pedig a hajába túrok könnyedén - Majd én kiűzöm a szemedből a rossz a képeket. - lassan hátrébb húzza a székemet és lovagló ülésben helyet foglal rajtam. Ajkai újra édesen fonnak körbe és keresik a jól ismert pontokat. Majd hevesen tépi le rólam az inget, én pedig lassan húzom le róla a pulóvert, melyet annyira szeretek.

 

Belémhast a felismerés. Milyen ing? Milyen pulóver? Valami történt, nem erre emlékszem és biztos, hogy a látomások előtt nem voltak ilyenek. Megint fázok. Egyre hevesebben remegek. Biztos azt hiszi ő váltja ki belőlem. Majd a megdöbbenés: ’drágámnak’ szólított, pont, mint az a lány, de az nem is volt valóság. De hisz ő az, s akkor ez sem az.

 

 

Az ágy kényelmét semmi nem pótolhatta az ilyen csöndes téli éjszakákon. A könyv szórakoztató volt és ismerős is, hisz a filmet valamikor láttam már. Bár sok közös nincs a kettőben, csupán az űrhajó, mely generációk alatt elér a forráshoz, ahonnan idegen adást fogtak. Nem szeretnék döntést hozni, hogy melyik a jobb, nem ítélhetem meg, nem vagyok rá alkalmas. Annyit tudok csupán hozzáfűzni, hogy a könyveket jobban szeretem.

 

A franciaágy végénél fény szűrődött át a fürdőből. Nem foglalkoztam vele, hisz én hagytam úgy és nincsen kedvem most felállni és abbahagyni az olvasást. Az éjjeli szekrényre pillantottam és láttam, hogy a piros számok lassan haladnak a nulla felé az órán. Aludnom kellene, hisz mindjárt kelhetek, de szemem nem bírom lehunyni, míg be nem fejezem.

 

Fázok, valami hideg szellő tréfálhatott meg biztosan. Lassan csak felállok és a hőmérséklet szabályzóhoz lépek, és feljebb tekerem. Halk neszezést hallok a mosdóból, majd mintha valaki a fogát mosná.

 

- Ki van ott? - kérdem szkeptikusan; nem hiszem, hogy egy betörő fogat mosni jönne a házamba.

 

- Ki lenne? - válaszol egy női hang, és én hitetlenkedve tépem fel az ajtót, mely mögött egy nő mossa a fogát. Haja hátra fogva teszi láthatóvá kecses nyakát, köntöse szétnyitva, s így előbukkannak formás mellei. Hosszú combja sem takarja semmi, de igazán nem érdekel, mert nem tudom, hogy jutott ide és mit keres itt.

 

- Ki maga, és mit keres itt? - kérdem, és közben furcsállón forgatom a szememet, nem akarok fedetlen bájaira nézni, ne hogy megsértődjön.

 

- Ha-ha, nagyon vicces, drágám, de most nincsen kedvem a játékaidhoz. - majd közelebb lép hozzám és magához szorít - Veled akarok szeretkezni, a férjemmel, és kivételesen nem egy idegennel. - a csók ellen tiltakozni sem tudok, kezem pedig szinte magától járja végig testét, hirtelen jött meglepődésem szinte el is tűnik, s próbálom élvezni a helyzetet.

 

Szép lassan hátrálunk az ágy felé, amire hanyatt esek, és magammal rántom az ismeretlen nőt is. Csókjaival halmozza el testem, miközben szép lassan szedi le rólam a ruhát. Az egész érzés valahonnan ismerős, de nem tudom hova tenni. Mintha az arca is meg lenne valahol az emlékeim egy apró szegletében, de nem ugrik be.

 

Felül és ledobja magáról a köntöst. Feszes teste szinte remeg, ahogy hozzá érek, de igazából nem akarok, önkéntelenül cselekszek, mintha agyam utasításai nem jutnának el a végtagjaimhoz. A testem saját életre kelt és külső szemlélőként nézem végig, hogyan szeretkezek. Először lassan az izgalmi állapotot keresve, majd egyre hevesebben lovagol meg, de én fázok, a testemen hiába csurog az izzadság, hiába érzem a testének a melegét. Fázom, nagyon fázom.

 

Majd hirtelen eszembe ötlik minden: a hajó, a film, a tv, a könyv és úgy tűnik: a nő is valószínűtlenebbnél-valószínűtlenebb helyzetekben teper le most már napok óta… Nem tudom mi történt, ötletem sincs. Biztos valamilyen pszichedelikus szert vettem be, vagy álmodom, lehet kísérleteznek rajtam, vagy meghaltam, tényleg nem tudom. Mintha nem lenne semmi emlékem az első találkozásunk óta, mikor felébredtem az űrhajón. Lehet tényleg meghaltam.

 

Oldalra pillantok és piros számok a nullához érnek. Valami erőss zaj, majd minden elmosódik…

 

 

A kijelzőn a szemem előtt négy nulla és egy kettőspont villog pirosan. Minden más fekete és élettelen. Talán meghaltam, nem hiszem. Emlékeim ködösek, egyenlőre csak a nőre emlékeszem. Valahonnan elindultam, volt valami cél. Egy utazás valahová, de nem emlékszem. Valahová messze egy másik helyre, melyről egy nő beszélt. Igen, a nő akivel szeretkeztem. Szeretkeztem? De honnan és hová, meg persze minek. Valami fontos. Mi ez a piros villogás? Mi történik? Ez egy ablak? Megkocogtatnám, de látom mögötte a csillagok és fények villogását, talán mégis egy űrhajón vagyok? És fázom, valami kapszulában fekszek, mely mintha élne. Fel kellene állni, de mindenem el van gémberedve.

 

Mi ez a hang? mintha valami sziréna lenne…

 

- Az evakuációt haladéktalanul megkezdjük. - mondja egy gépi hang oldalról.

 

Mi történik? nem tudom… valami fehér gáz… fázom, nagyon fázom, nagyon nagyon fázom. Egy arc, ismerős arc. A nő az, igen emlékszem. Halkan a fülembe súgja: bocsánat, majd csókot lehel a homlokomra, s végül mindent elborított a vakító fehérség, majd felsírtam.

Szólj hozzá!

Címkék: novella szürreál

A bejegyzés trackback címe:

https://lopottalberlet.blog.hu/api/trackback/id/tr19741295

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása