A ház hét emelet magas volt. Minden emeleten egy lakás, minden emeleten egy élet. Mégis egy volt és egész. Lélegzett, lüktetett, azaz élt. A szemeim előtt pörögtek az évek, s jártam keltem a ház körül, de soha nem mertem belépni. Olyan ijesztőnek tűnt, olyan félelmetesnek. Egyszerűen nem volt bátorságom.
Miért is lett volna? Soha nem voltam bátor ember. Mindig paranoiáim között verdestem, s ezek falakat húztak körém, melyek egyszerre voltak az életem szabadságának határai, s életem börtönének ledönthetetlennek látszó keretei.
Aztán egy nap megváltozott minden. Az idő megállt, az idő vissza felé kezdet szaladni, majd megint megállt. Gyönyörű volt és csodálatos. Szinte hihetetlen, ahogy az eső cseppek erdeje a levegőben mozdulatlanul függött a semmin.
Az első emeletre még félve kapaszkodtam be, s folyton a leeséstől rettegtem, hogy véget ér a pillanat, mely talán tovább is tarthatna, mint az örökké valóság. Nem sokat időztem itt, mert nem értettem, mit akar közölni velem a lakója.
Úgy tűnt, hogy nem egy nyelvet beszéltünk. Úgy tűnt, hogy ami számára nyitott ajtó, az számomra egy befalazott tér, s semmi közünk egymáshoz.
Az elmúlásról beszélt, a félelemről, mely megdermesztette egész életét. Én meg álltam, s tudtam, hogy néhány pillanattal azelőtt bennem is megjelent a kép, de örömömet leltem benne, s bátorsággal töltött el a gondolat.
A második emeleten már jobban éreztem magam. A kéjtől megittasodva lépkedtem teremről teremre, hol igaz szerelmeket leltem. Mintha a saját fantáziám megteremtett szegleteit jártam volna végig. A boldogság fizikai formájának végtelenébe engedett betekintést minden egyes elfelejtett és még meg nem történt sóhajjal, mely valahol ott botorkált a tudatos peremén.
Fantasztikus volt, s majdnem itt ragadtam. Majdnem elvesztem a fizikum gyönyöreinek végtelen óceánjain, mely újabbnál újabb tereket nyitott meg nekem, az emberi fantázia szabta határokon túlra is.
De aztán elégedetlen lettem és kíváncsi. Nem elégedtem meg ennyivel, hisz éreztem, hogy van ettől több is.
A harmadik emeletről majdnem vissza fordultam. Nyers volt, bár legalább ugyan olyan emberi, mint az előző kettő. Ugyan olyan idegennek éreztem, mint a legelső szintet, valami mélyen bennem megmozdult, s feszegetni kezdte fejemet.
Lassan jutottam el csak odáig, hogy teljesen megértsem, ezt a teret, s azokat az örömöket, melyeket kínálhat nekem. De sokkal gyorsabban fordultam el tőlük, s néztem üres tekintettel.
Lehet nem vagyok jó ember, már ha tényleg a hatalom akarása az ember alap motívuma. Nem is akarok az lenni, ha tényleg így van.
A negyedik emeleten ismét otthonra találtam. Feloldódtam, s örökre ott akartam maradni. Nem akartam semmit, csak mindenkié lenni. Mint egy angyal, ki széttépeti hódolóival magát, hogy teljesen az övék legyen. Mindenkinek megadva ezzel a vágyait, anélkül, hogy bármit is kérne cserébe.
Mulatságos volt, hogy ilyen is lehetek, s ez megnyugtatott. A dolgok természetesnek tűntek, s boldogságot ígértek. Úgy, s olyat melyet ritkán tapasztalhat akárki is meg.
Nem voltak viszonyok, nem voltak pozíciók. Nem volt más csak a szín tiszta patak, mely átfolyt, s megtisztított engem. Csodálatos volt feledhetetlen.
Az ötödik már kissé megrémített, s minden motivációmat megölte. Soha nem gondoltam volna, hogy az elégedettség tesz majd teljesen undorítóvá, s saját magam meghasonulásává.
Félelmetes volt, hogy látom magam vergődni, s a küzdelem csöppnyi jelen nélkül behódolok a helyzet adta kényelembe. Nem erre számítottam. Azt hiszem, ha az ismeretlen utáni vágy nem húzott volna tovább, még mindig a nagy nem akarom országába dőzsölnék, a kimeríthetetlen források között.
Az ember kényelmes lény, s ez a felismerés nem kellemes.
A hatodikon szintén elvesztettem magamat, de ez kellemes volt. Egy lettem Shívával, mint, ahogy mindenki más is ott volt velem. A harmónia szépségében vesztem el pillanatok alatt, s más emberek lettek én, s én lettem ők.
Csodálatos volt, talán leírhatatlan. Empátiadobozok végetlenjét jártam Mercerrel, s az emberek millióival. Meghaltam, s újjászülettem végtelenszer, míg megéreztem, hogy nem ez a vég, s még annyi minden van ezen kívül.
A hetedik pedig végül magához ragadott, s az univerzum sokszínűségét villantotta fel nekem, egyetlen létezőként. Ennyi gondoltam, ennyi volt. S mint falevél az ősz jöttével lehulltam.
*
- Olyan furcsát álmodtam az éjjel. Azt hiszem valami össze állt a fejemben.
- Mi volt.
- Egy házban sétáltam a végtelenségig, vagy legalább is idő nélkül.
- Várj csak, idő nélkül mozogtál.
- Igen, s talán ez a legfurcsább az egészben. Nem is az, hogy végig zongoráztam az ember csakráit, hanem, hogy idő nélkül képes voltam utazni.
