HTML

Lopott Karakterek Albérlet

Az írásokat a fikció szüli.

Tudnivalók

Creative Commons License

Friss topikok

Archívum

12 óra, vagy 12 perc

2008.10.30. 20:57 paulkemp

Fém hüvelyek közt tengődve, s olajos kesztyűvel közéjük hatolva látom ma a napom. S hiába minden csepp verejték, mely talán kicsit megnedvesítené, az acél vaginák nem szeretnék. Hiába túrod, hiába borzolod, nyafogsz, könyörögsz, elvarázsolsz, lélektelenül vonaglanak csupán a háttérben megbújó zajra, mely kicsit furcsa.

Furcsa, hisz néha sípol, néha ordít, néha mintha házak dőlnének össze, vagy épülnének fel, s a csend egy pillanatra sem üti fel a fejét, hisz álmosan szunyókál, s horkol ő is, még a semmi is színekben játszik, s táncol, csak én nézek bambán, értetlenül. Át az acélon, át a tűzön, a füstön s minden nevető arcán, mert nem akarom érteni, s ez igazán nagy talány.

Mit dédelget ott az egyik, s miért rohan a másik? Mi az a színes ábra, s miért sípol okádva? Miért forog, s miért nem ad végre ennem? Éhen halok, s inkább hallgatok. De a látszat nemi szervek kenő zsírtól ékesen semmihez sem mérten dobálják felém a belsőségekkel töltött derelyét. De lassan ott az alja, s saját sós lelkem néhány cseppje össze gyűlt, s sietve integetnek, benzin fényben játszva ölelgetnek, hogy lassan vége.

Szólj hozzá!

Címkék: novella szürreál

Az utazó

2008.10.30. 20:53 paulkemp

A piros számláló fénye ébresztett. Nem tudtam, hogy került ide, nem mondta el nekem senki. Nem tudtam a célját sem, csupán annyit sejtettem, hogy ha a nullához ér valaminek történnie kell, a kilenc hónap vége pedig már közel. Fáztam, pedig a környezet szabályzó jól működött, ahogy ki tudtam venni a távoli panelről. A feleségem teste sem melegítette testemet Már ha feleségemnek nevezhettem a nőt magam mellett, nem én választottam, kirendelték hozzám.

„Ilyen az élet.” - gondoltam és a sóhajtásomban benne volt a bánat és az öröm is, ahogy végigmértem a jól ismert testet. Kicsit furcsa volt, hogy pont én akadékoskodom, ki szinte álmai asszonyát kapta társul az utazás első generációjában. Gyönyörű volt nem tagadhattam, humorérzéke és műveltsége sem volt utolsó, mégis valami nem volt rendben. Hiába minden, hiába a feledhetetlen éjszakák, melyek tüzesebben teltek el, mint a középiskolában első partneremmel.

 

Gépnek éreztem magam, és őt is mellettem. Egyetlen dolgot szolgáltunk csupán, apró kis fogaskerekek voltunk, tenyész állatok mindenek előtt. Olyan célra tettük fel az életüket, mely unokáink előtt válik majd valósággá. Fölöslegesnek éreztem, és abban is biztos voltam, hogy a fejlődés nem állhat meg otthon, és már a második fázisban oda fognak érni mások a forráshoz.

 

Mindemellett szerelmes is lettem, de nem belé, kinek most oly könnyedén simítom végig melleit, s nyelvem oly könnyedén járja végig érzékeny pontjait. Halk nyögések közepette kezd mozgolódni, majd álmos szemmel húzz magához, és hosszú csókban veszünk el.

 

 

 

- És ennyi. - harsan fel a szájából és elhallgat. Megdöbbenés ül ki az arcomra, és nem értem mi történt. Az előbb még a forró test melegét éreztem magamon és kezdtem én is felmelegedni. Most pedig egy székben ülök és a forró tea ellenére a kezemben, melyet szürcsölgetek, még mindig át vagyok fagyva.

 

Ahogy szemem megdörzsölöm és jobban körbe nézek, az előbb lezajló jelenetet látom a díszletek között. Ennyire bele éltem volna magam, de hát itt ültem végig és nem a nő mellett az ágyon. Az órámra pillantok és a piros számok lassan ketyegnek vissza felé. Lassan vége a napnak és sehová nem haladtam.

 

- Még egyszer? - kérdi az asszisztens és az operatőrök is kérdőn merednek rá.

 

- Nem. Tíz perc szünet és majd a következőtől fojtatjuk.

 

- Rendben. Hallották. Intézzék el a dohányzást, kisebb nagyobb dolgaikat és tíz perc múlva folytatjuk. - majd a fiatal lány felém fordult - Minden rendben? Jól vagy drágám, olyan furcsának tűnsz.

 

- Azt hiszem igen, csak olyan furcsa, nem is igazán tudom elmondani. - mit is mondanék neki, még a végén azt hinné megőrültem, vagy már megint drogokat szedek.

 

- Gyere velem. - simítja ki a hajtincseket az arcaomból, majd egy mosollyal ajándékoz meg.

 

A szoba ajtajára a rendező feliratot ragasztották. Bent csupán egy kanapé egy kis asztal és néhány szék kapott helyett. Furcsa, de ahhoz képest, hogy elvileg hetek óta használom a helységet, semmi emlékképem nincs róla. A lány pedig a drágámnak nevezett és én biztos nem láttam még ezelőtt soha… Vagy mellette ébredtem? De letérdel és…

 

- Ahhh. - szakad fel nyögésként a torkomból, ahogy a nyelve hozzám ér.

 

 

Az ágy kényelmes, és a párnák a fejem alatt pont elég magasra emelnek, hogy lássam a tvt a feneke mögött. Meztelenek vagyunk és a szájával játszik az ágyékomon. Mégis is fázok, és mintha semmit nem éreznék belőle. Aranyos kerekded popsija mögött a tvben egy ismerős jelenet.

 

Egy férfi, egy ágyon, egy nő mellett ébredezik. Kezdek teljesen összezavarodni. Hiába kúszik egyre feljebb rajtam és csókolja végig a felső testemet, különös figyelmet fordítva a mellbimbóimra, képtelen vagyok elszakadni a tvtől és a tetejére tett órától, a piros számokkal. De hisz abban a jelenetben én voltam vele a másik oldalon. Nem néző voltam, hanem szereplő, vagy rendező.

 

- Bocs. Várj egy kicsit. - szorítom forró testét magamhoz - Valami nincs rendben. Teljesen összezavarodtam. Nézd a tvt egy kicsit. Nem ismerős valahonnan? - megfordítja a fejét, s közben tovább simogatja férfiasságom, de semmi hatással sincsen rám. Fázom (,) egyre jobban. Mintha minden kifordult volna és a helyett, hogy izgatottságomban a testem hevülni kezdene, mintha megfagynék szép lassan a sex közben.

 

- Nem tudom mire gondolsz, még nem láttam a filmet. - suttogja a fülembe, s dörgölőzik közben hozzám - Mi a baj? Valamit elrontottam?

 

- Nem dehogy. Te tökéletes vagy, gyönyörű, meg minden, csak olyan furcsa érzés kerített hatalmába. - szép lassan lefordul rólam és csodás zöld szemeivel pásztázza arcomat. - Olyan mintha nekünk kellene ott lennünk és nekik itt. Mintha fel lettek volna cserélve a szerepek és a képernyő rossz oldalán lennénk.

 

- Már megint mit szedtél be? - húzódik el durcásan és ilyenkor olyan aranyos az arca, de hisz nem is ismerem, azt se tudom, hogy hívják és ki ő - Azt hittem megegyeztünk, hogy végre valahára túllépsz az egyetemi bohém életeden, és végre felnősz.

 

A szemébe nézek, majd a tvre, azt hiszem tényleg rossz oldalon vagyunk. Tisztán emlékszem a képre, ahogy azon az ágyon mellette ébredek, most mégis itt vagyok és nem értem.

 

 

A szoba fala tele van filmes poszterekkel, újranyomott világháborús kampány képekkel, képeslapokkal, festményekkel, grafikákkal. Hol keretben, hol csupán a falra raggatva csupaszon. Némi fehér por terül el a gép mellett, hogy egész éjjel fenn lehessek és dolgozhassak. Nem szeretem már az ilyesmit, de a határidő szorít és még sehol nem tartok.

 

A könyv ötlete remek, egyszer talán meg is filmesítik, és akkor végre egyenesbe jövök. Akkor majd lehet nem kell semmilyen kétes eredetű gyógyszerekkel tömnie magát nap, nap után. Bár lehet, akkor már nem fog ily vágyakozón nézni rám a másik szobából a nyitott ajtón keresztül. És nem fogja minden női praktikáját bevetni, hogy odacsábítson maga mellé az ágyba.

 

Az órán a piros számok gyorsan kúsznak visszafelé. A határidő egyre közelebb és én tényleg nem érek rá most vele foglalkozni. Pedig a testemben dolgozó szerek egyre kívánatosabbá teszik, és így egyre többet fordulok felé. Tudja ezt ő is, s így merészebb. Lassan átsétál lenge kis öltözékében és lassan mögém áll és átkulcsolja kezét a mellkasomon.

 

Érzi, ahogy szívem egyre hevesebben ver. Keze szép lassan a pólóm alá csúszik. Nem birok magammal. Kezem a hajába túr és csókja oly elragadó, hogy elvesztem a fonalat. Mi is történhetne még egy generációs hajón? - egy kis fülledt erotika majd segít, hogy lassan tovább szőhessem a történetet.

 

Kezeim megakadnak, valami megint nincs a helyén. Egy ismerős érzés, hidegség költözik a csontjaimba. A mosoly lehervad az arcaimról, a szépsége pillanatok alatt elenyészik. A csók megkeseredik ajkaimon, és mintha ezer év pörögne le egy szempillantás alatt, hirtelen hamukupacként terül el a szőnyegen. Én is változni kezdek. Körmeim és hajam pillanatok alatt métereket nő, szemem kigúvad és csak az apokalipszis utáni tájat látja. Kiégett füstfelhők, könnyezik az ég.

 

Majd mintha mi sem történt volna minden az eredetibe áll vissza. Szinte meg sem lepődök, csak halkan motyogok:

 

- Biztos túl sokat szippantottam. Olyan furcsa dolgokat érzek és látok.

 

- Semmi baj drágám. - és egyre hevesebben csókolgatja a nyakamat, én pedig a hajába túrok könnyedén - Majd én kiűzöm a szemedből a rossz a képeket. - lassan hátrébb húzza a székemet és lovagló ülésben helyet foglal rajtam. Ajkai újra édesen fonnak körbe és keresik a jól ismert pontokat. Majd hevesen tépi le rólam az inget, én pedig lassan húzom le róla a pulóvert, melyet annyira szeretek.

 

Belémhast a felismerés. Milyen ing? Milyen pulóver? Valami történt, nem erre emlékszem és biztos, hogy a látomások előtt nem voltak ilyenek. Megint fázok. Egyre hevesebben remegek. Biztos azt hiszi ő váltja ki belőlem. Majd a megdöbbenés: ’drágámnak’ szólított, pont, mint az a lány, de az nem is volt valóság. De hisz ő az, s akkor ez sem az.

 

 

Az ágy kényelmét semmi nem pótolhatta az ilyen csöndes téli éjszakákon. A könyv szórakoztató volt és ismerős is, hisz a filmet valamikor láttam már. Bár sok közös nincs a kettőben, csupán az űrhajó, mely generációk alatt elér a forráshoz, ahonnan idegen adást fogtak. Nem szeretnék döntést hozni, hogy melyik a jobb, nem ítélhetem meg, nem vagyok rá alkalmas. Annyit tudok csupán hozzáfűzni, hogy a könyveket jobban szeretem.

 

A franciaágy végénél fény szűrődött át a fürdőből. Nem foglalkoztam vele, hisz én hagytam úgy és nincsen kedvem most felállni és abbahagyni az olvasást. Az éjjeli szekrényre pillantottam és láttam, hogy a piros számok lassan haladnak a nulla felé az órán. Aludnom kellene, hisz mindjárt kelhetek, de szemem nem bírom lehunyni, míg be nem fejezem.

 

Fázok, valami hideg szellő tréfálhatott meg biztosan. Lassan csak felállok és a hőmérséklet szabályzóhoz lépek, és feljebb tekerem. Halk neszezést hallok a mosdóból, majd mintha valaki a fogát mosná.

 

- Ki van ott? - kérdem szkeptikusan; nem hiszem, hogy egy betörő fogat mosni jönne a házamba.

 

- Ki lenne? - válaszol egy női hang, és én hitetlenkedve tépem fel az ajtót, mely mögött egy nő mossa a fogát. Haja hátra fogva teszi láthatóvá kecses nyakát, köntöse szétnyitva, s így előbukkannak formás mellei. Hosszú combja sem takarja semmi, de igazán nem érdekel, mert nem tudom, hogy jutott ide és mit keres itt.

 

- Ki maga, és mit keres itt? - kérdem, és közben furcsállón forgatom a szememet, nem akarok fedetlen bájaira nézni, ne hogy megsértődjön.

 

- Ha-ha, nagyon vicces, drágám, de most nincsen kedvem a játékaidhoz. - majd közelebb lép hozzám és magához szorít - Veled akarok szeretkezni, a férjemmel, és kivételesen nem egy idegennel. - a csók ellen tiltakozni sem tudok, kezem pedig szinte magától járja végig testét, hirtelen jött meglepődésem szinte el is tűnik, s próbálom élvezni a helyzetet.

 

Szép lassan hátrálunk az ágy felé, amire hanyatt esek, és magammal rántom az ismeretlen nőt is. Csókjaival halmozza el testem, miközben szép lassan szedi le rólam a ruhát. Az egész érzés valahonnan ismerős, de nem tudom hova tenni. Mintha az arca is meg lenne valahol az emlékeim egy apró szegletében, de nem ugrik be.

 

Felül és ledobja magáról a köntöst. Feszes teste szinte remeg, ahogy hozzá érek, de igazából nem akarok, önkéntelenül cselekszek, mintha agyam utasításai nem jutnának el a végtagjaimhoz. A testem saját életre kelt és külső szemlélőként nézem végig, hogyan szeretkezek. Először lassan az izgalmi állapotot keresve, majd egyre hevesebben lovagol meg, de én fázok, a testemen hiába csurog az izzadság, hiába érzem a testének a melegét. Fázom, nagyon fázom.

 

Majd hirtelen eszembe ötlik minden: a hajó, a film, a tv, a könyv és úgy tűnik: a nő is valószínűtlenebbnél-valószínűtlenebb helyzetekben teper le most már napok óta… Nem tudom mi történt, ötletem sincs. Biztos valamilyen pszichedelikus szert vettem be, vagy álmodom, lehet kísérleteznek rajtam, vagy meghaltam, tényleg nem tudom. Mintha nem lenne semmi emlékem az első találkozásunk óta, mikor felébredtem az űrhajón. Lehet tényleg meghaltam.

 

Oldalra pillantok és piros számok a nullához érnek. Valami erőss zaj, majd minden elmosódik…

 

 

A kijelzőn a szemem előtt négy nulla és egy kettőspont villog pirosan. Minden más fekete és élettelen. Talán meghaltam, nem hiszem. Emlékeim ködösek, egyenlőre csak a nőre emlékeszem. Valahonnan elindultam, volt valami cél. Egy utazás valahová, de nem emlékszem. Valahová messze egy másik helyre, melyről egy nő beszélt. Igen, a nő akivel szeretkeztem. Szeretkeztem? De honnan és hová, meg persze minek. Valami fontos. Mi ez a piros villogás? Mi történik? Ez egy ablak? Megkocogtatnám, de látom mögötte a csillagok és fények villogását, talán mégis egy űrhajón vagyok? És fázom, valami kapszulában fekszek, mely mintha élne. Fel kellene állni, de mindenem el van gémberedve.

 

Mi ez a hang? mintha valami sziréna lenne…

 

- Az evakuációt haladéktalanul megkezdjük. - mondja egy gépi hang oldalról.

 

Mi történik? nem tudom… valami fehér gáz… fázom, nagyon fázom, nagyon nagyon fázom. Egy arc, ismerős arc. A nő az, igen emlékszem. Halkan a fülembe súgja: bocsánat, majd csókot lehel a homlokomra, s végül mindent elborított a vakító fehérség, majd felsírtam.

Szólj hozzá!

Címkék: novella szürreál

Hiába való vágy

2008.10.30. 20:45 paulkemp

1.

 

Hallgatag voltam, mint mindig. Hiába jutott el minden a tudatomig, csak csöndben ültem és kerestem az egyensúlyt, vagy valamit, mi kiránt- e fátyolos elzárkózásból. Arcom persze játszott és sokat beszélt, bár ezt kevesen értették. Mint minden nap ma is a kávéház teraszán ültünk, s mint mindig ma se éreztem ide valónak magam. Bach sem szórakoztat már.

 

Figyeltem az emberek arcát, s egyre távolabb keveredtem barátaim beszélgetésétől. Csak a szorító kéz tartott még ott, s egy kósza érzés, hogy mégis ide tartozom. Körbe néztem az asztalon, s megrémültem. Évek óta ugyan azok az arcok, ugyan azok a témák, s soha semmi nem rázhatta fel az unalom e kicsi szigetét.

 

A kezem végén egy másik kéz. A feleségem az. Igen bájos teremetés, de semmi több. Barna selymes haja és puha bőre nem sokat rejtett. Apuci kedvenc kicsi lánya, elkényeztetett kis dög volt, nem értettem hogyan vehettem el. Igaz szenvedélye tüze soha ki nem hunyt, de eredeti gondolat soha meg nem fordult volna csinos fejecskéjében.

 

Két másik kéz fonódott még össze az asztalnál. A férfi hideg, számító, a nő érzékeny naív teremtés. Valahol összeillenek, de minden közös dolguk hazugságra épül. Mit várhattam volna tőlük. Talán csupán tényleg erre van szükségem, üres, felesleges emberi kapcsolatokra, melyekben nem kell önmagamnak lennem, s kijátszhatom őket úgy, ahogy akarom.

 

Persze mind ez nem igaz. Ült egy hozzám hasonló még az asztalnál. Magányba burkolózva, s hitét kergetve. Vele viszont túlságosan hasonlítottunk, hogy olyan dolgokról beszélgessünk, melyek közelebb vinnének egymáshoz.

 

- „Bien est verté que j’ai amé Et ameroire voulentiers; Mais triste coeur, ventre affamé Qui n’est rassasié au tiers.” Mit keresek én itt? - szakadt ki belőlem, s tudtam most még több problémát okoztam magamnak. Furcsa tekintetek kereszttüzében találtam magam.

 

- Van valami baj? - kérdezte selymes hangján, a lehető legnaivabban.

 

- Nincs, vagyis, hogy is mondjam? - nem akartam senkit sem megbántani. - Olvasta valaki Rushdie Grimuszát? - persze választ nem vártam, tudtam, hogy senki. - Van egy férfiről szó, ki a tökéletes hangot keresi, melyen megszólalhat, de nem találja, s mikor mégis sikerül neki meghal.

 

A tekintetek még furcsábbak lettek. Valószínűleg nem értették, bár igazából én sem. Vagy lehet, hogy csak nem akartam. Minden esetre inkább kimentem a mellék helységbe, s a hátsó ajtón távoztam. Tudom, hogy most mindenki meg fog sértődni, s néhány kellemetlen beszélgetés áll előttem, de nem érdekelt.

 

Én jártam már csak egyetemre hetedik éve egy szakos filozófusként. Szép remények igaz. Valami olyasmit tenni, melynek értelme nincs, vagy legalábbis gyakorlati haszna kétséges. Önmagamat keresem csupán, tudom ezt már tizenhat éves korom óta, mikor még Hegel, vagy Eckhart mester ráterelt erre az útra, melynek vége nincs.

 

Mégis több örömmel töltött még most is el az egyetemen töltött idő, mint ők, kiket ma estére faképnél hagytam. Most, hogy újra egyedül róttam az utcákat, mint már annyiszor, mikor feleségem üres csacsogását nem bírtam tovább. Valami régi érzés vett erőt rajtam. Fiatalságom elfeledett kalandvágyától fűtve szinte rohantam.

 

Másnap lett volna az utolsó vizsgám, s már csak a diplomamunka megvédése maradt. Ezt is megéltem soha nem gondoltam volna.

 

*

 

Egy ágy. Micsoda? Nem otthon vagyok. Akkor hol? Meztelen vagyok. Egy másik test. Egy szőke haj zuhatag. Mi történt? Fejfájás. Ittam volna? Lehet. Egy kocsma ködös képe dereng. A tequila íze még a számban. A szőke lány teste forró és só szagú. Lehet itt kellene hagynom. Nem kellene megbántani. A nevét sem tudom.

 

Késő. Ébredezik. Gyorsan körbenézek, s egy indexen akad meg a szemem. - Mellette Rushdie Sátáni versei, mily ironikus. - Egy név, egy foto. Így már könnyebb. Egyébként meg hasonlíthat rám, ha egy elázott embert egy éjszaka után az ágyába fogod.

 

- Szerbusz. - Mint egy angyal hajol felém és csókot lehel a számra. Nektár jut eszembe, s lehunyt szemem fénnyel telik meg. - Jól aludtál? Kérsz valamit, gondolom rád fér, annyit ittál, hogy az nem emberi. - s játékos mosollyal az arcán eltűnik egy ajtó mögött.

 

A feleségemnek illene eszembe jutnia, de nem fog. Nem ez volt az első alaklom, és valószínűleg nem is ez lesz az utolsó. Mindegy úgysem tudja, meg. Este majd látom, vagy holnap úgyis mellette ébredek. Holnap után pedig diplomás ember leszek, feltéve ha sikerül bejutnom még ma az egyetemre.

 

2.

 

Meleg júniusi délután volt. A kávéház terasza vonzott, mint bogárt a fény. Munka után mindig jól esett betérni ide és önfeledt csacsogással elütni az időt barátainkkal. A férjem persze nem bírta ezt. Nem szerette a könnyed kis ruhát rajtam, a kávéházat, a barátainkat, lényegileg nem szeretett már semmit sem. Valószínűleg belefáradt, hogy soha senki nem érti itt őt. Mereven bámulta a sétáló embereket és egyre távolabb sodródott tőlünk, ráadásul az inge foltos, gyűrött, igénytelennek hatotott. Furcsán tekingettek feléje a többi asztaltól, persze még észre sem vette- e apró jelzéseket.

 

Régóta járt az agyam már rajta mit kellene tennem, hogy visszatérjen a valóságba. Az egyetemet lassan ő is befejezi, de minden tehetsége kárba megy. Hiába szorítom a kezét, hiába nézek feléje kérően, mint ha itt sem lenne. Üres kiégett roncs, ennyi maradt csupán nekem mára belőle. Valami mégis vonz benne, de már nem tudom megmondani mi.

 

Az értelem fájdalmát nyögi évek óta. Olvas és olvas, majd ír és még egy kicsit ír. Nem tudja hol kezdődik ő, és hol a történetei. Rég elvesztette minden realitás érzetét. Nem tudok vele mit tenni. Hallgatagsága is védekezés, nem érzi magát elég jónak semmihez, vagy csupán minket nem érez méltónak, hogy megossza velünk gondolatait. Nem tudom, mind kettő helytálló lehet.

 

- Mit keresek én itt? - szakadt ki belőle, s közben az arcát figyelem, mely mindent elmond, mit szavai nem tárnak elém. Túl régóta ismerem, hogy ne vegyem észre, szomorú. Nem tudom miért, és nem is fogom megtudni, soha nem mondja el.

 

Rushdie- ról kezd el beszélni, ő a kedvenc írója, nem értem, hogy is érteném, hisz soha nem olvastam tőle semmit. Talán ez a baj, talán egy társ kellene neki, akivel beszélgethet, de ez nem én vagyok. Feláll és elmegy. Tudom valamit mondanom, kellene, hogy a többiek ne sértődjenek meg, de semmi nem jut eszembe.

 

- Ne foglalkozzatok vele. Biztos ideges. A holnap vizsgázik, azután meg diplomamunkát véd. Majd megnyugszik és minden rendbe lesz. - szól az asztal túl oldaláról egyetlen magányos barátunk. Meglep, és elgondolkodtat, de most mindegy, szórakozni jöttem és azt is fogom tenni.

 

*

 

Újra egyedül ébredek. A férjem valahol messze egy kanapén. Biztos fáj a feje a sok tequilától. Azt hiszem nekem is hiányzik ez, de már nem vagyok egyetemista. Felelősségteljes ember lettem és lassan elkések a munkából. Remélem nem felejt el bemenni az egyetemre, s haza jön előtte átöltözni, bár ezt nem hiszem. Így majd este beszélek vele, hamarabb itthon lesz, mint én.

 

3.

 

Unalom, unalom és unalom. A szerda esték se olyanok már, mint régen. Sehol egy izgalmas ismeretlen ki elvarázsol. Úgy érzem három év alatt meguntam az egyetemi életet, kifacsartam belőle mindent mit lehetett. Mit tehetnék ilyen vagyok, kergetem az izgalmakat, s nem tudok felelőséget válalni két percnél tovább.

 

Felállok lassan és távoznék, de szemet szúr egy férfi nekem a pultnál. Poe- t szaval, minden sort más hangon, mintha keresné a ideálisat. Rushdie ugrik be, s elmosolyodom. Szemünk összetalálkozik, kap egy csábitó mosolyt, majd lassú léptekkel elindulok feléje. Valahonnan ismerős, ez a hanyagság, a szúrós tekintet.

 

- Helló. - üdvözlöm. -Csatlakozhatok? - szó nélkül biccent, bár ezt mogorvaságnak kellene tekintenem, arca mégis mást mond. Halvány mosoly, játékos ráncok futnak át az arcán. Eszembe jut végre láttam már bent az egyetemen, a filozófia tanszéken.

 

Egy - két tequila, egy kis csevely és lassan már fél lábbal az ágyamban vagyunk. Azt hiszem ez hiányzott az izgalom, a rejtély, az ismeretlen. A tudás szomjam, a kíváncsiságom kielégül az egyetemen, de én nem. viszont ez az arc, ez a hang ahogy szaval megbabonáz, s újabb kalandra hiv.

 

- „Suttogott, hogy segítsen, lehelte csókjait,” - halkan, fájdalmasan. - „De az oltárt, nagy Isten, temetőkertnek hittem,” - kintól fűtve, már már ordítva. - „Szólt lelkem, messze innen, Holt D’Elormi- mnek híven:” - fanyarúl, undorodva.

 

- „Itt vagyok boldog, itt!” - vágok közbe, mire meglepetés fut végig az arcán, magához szorít és megcsókol, gyengéden finoman, mintha köszönetet mondana.

 

Lassan azt hiszem megértem. Saját magát keresi, mint én. Most pedig, hogy kezem a kezében, és lassan sétálunk a holdfényben részegen valamit adunk a másiknak, hogy önmagunk lehessünk. Így teljes, így jobb az életünk. Tudom, hiszem, hogy a végén majd úgyis összeáll, minden egy nagy képpé. Nekem, neked, neki. Egy lépcsőfok csupán ehhez mindez, vagy csupán hiába való vágy.

 

*

 

Igaz, szerettem én is itt-ott, S szeretnék most is szívesen, De kókadt szívet, korgó gyomrot Kerül a vidám szerelem. - Francois Villon

 

Edgar Allan Poe - Mennyegzői ballada

Szólj hozzá!

Címkék: novella

A ház

2008.10.30. 20:44 paulkemp

A ház hét emelet magas volt. Minden emeleten egy lakás, minden emeleten egy élet. Mégis egy volt és egész. Lélegzett, lüktetett, azaz élt. A szemeim előtt pörögtek az évek, s jártam keltem a ház körül, de soha nem mertem belépni. Olyan ijesztőnek tűnt, olyan félelmetesnek. Egyszerűen nem volt bátorságom.

Miért is lett volna? Soha nem voltam bátor ember. Mindig paranoiáim között verdestem, s ezek falakat húztak körém, melyek egyszerre voltak az életem szabadságának határai, s életem börtönének ledönthetetlennek látszó keretei.

Aztán egy nap megváltozott minden. Az idő megállt, az idő vissza felé kezdet szaladni, majd megint megállt. Gyönyörű volt és csodálatos. Szinte hihetetlen, ahogy az eső cseppek erdeje a levegőben mozdulatlanul függött a semmin.

Az első emeletre még félve kapaszkodtam be, s folyton a leeséstől rettegtem, hogy véget ér a pillanat, mely talán tovább is tarthatna, mint az örökké valóság. Nem sokat időztem itt, mert nem értettem, mit akar közölni velem a lakója.

Úgy tűnt, hogy nem egy nyelvet beszéltünk. Úgy tűnt, hogy ami számára nyitott ajtó, az számomra egy befalazott tér, s semmi közünk egymáshoz.

Az elmúlásról beszélt, a félelemről, mely megdermesztette egész életét. Én meg álltam, s tudtam, hogy néhány pillanattal azelőtt bennem is megjelent a kép, de örömömet leltem benne, s bátorsággal töltött el a gondolat.

A második emeleten már jobban éreztem magam. A kéjtől megittasodva lépkedtem teremről teremre, hol igaz szerelmeket leltem. Mintha a saját fantáziám megteremtett szegleteit jártam volna végig. A boldogság fizikai formájának végtelenébe engedett betekintést minden egyes elfelejtett és még meg nem történt sóhajjal, mely valahol ott botorkált a tudatos peremén.

Fantasztikus volt, s majdnem itt ragadtam. Majdnem elvesztem a fizikum gyönyöreinek végtelen óceánjain, mely újabbnál újabb tereket nyitott meg nekem, az emberi fantázia szabta határokon túlra is.

De aztán elégedetlen lettem és kíváncsi. Nem elégedtem meg ennyivel, hisz éreztem, hogy van ettől több is.

A harmadik emeletről majdnem vissza fordultam. Nyers volt, bár legalább ugyan olyan emberi, mint az előző kettő. Ugyan olyan idegennek éreztem, mint a legelső szintet, valami mélyen bennem megmozdult, s feszegetni kezdte fejemet.

Lassan jutottam el csak odáig, hogy teljesen megértsem, ezt a teret, s azokat az örömöket, melyeket kínálhat nekem. De sokkal gyorsabban fordultam el tőlük, s néztem üres tekintettel.

Lehet nem vagyok jó ember, már ha tényleg a hatalom akarása az ember alap motívuma. Nem is akarok az lenni, ha tényleg így van.

A negyedik emeleten ismét otthonra találtam. Feloldódtam, s örökre ott akartam maradni. Nem akartam semmit, csak mindenkié lenni. Mint egy angyal, ki széttépeti hódolóival magát, hogy teljesen az övék legyen. Mindenkinek megadva ezzel a vágyait, anélkül, hogy bármit is kérne cserébe.

Mulatságos volt, hogy ilyen is lehetek, s ez megnyugtatott. A dolgok természetesnek tűntek, s boldogságot ígértek. Úgy, s olyat melyet ritkán tapasztalhat akárki is meg.

Nem voltak viszonyok, nem voltak pozíciók. Nem volt más csak a szín tiszta patak, mely átfolyt, s megtisztított engem. Csodálatos volt feledhetetlen.

Az ötödik már kissé megrémített, s minden motivációmat megölte. Soha nem gondoltam volna, hogy az elégedettség tesz majd teljesen undorítóvá, s saját magam meghasonulásává.

Félelmetes volt, hogy látom magam vergődni, s a küzdelem csöppnyi jelen nélkül behódolok a helyzet adta kényelembe. Nem erre számítottam. Azt hiszem, ha az ismeretlen utáni vágy nem húzott volna tovább, még mindig a nagy nem akarom országába dőzsölnék, a kimeríthetetlen források között.

Az ember kényelmes lény, s ez a felismerés nem kellemes.

A hatodikon szintén elvesztettem magamat, de ez kellemes volt. Egy lettem Shívával, mint, ahogy mindenki más is ott volt velem. A harmónia szépségében vesztem el pillanatok alatt, s más emberek lettek én, s én lettem ők.

Csodálatos volt, talán leírhatatlan. Empátiadobozok végetlenjét jártam Mercerrel, s az emberek millióival. Meghaltam, s újjászülettem végtelenszer, míg megéreztem, hogy nem ez a vég, s még annyi minden van ezen kívül.

A hetedik pedig végül magához ragadott, s az univerzum sokszínűségét villantotta fel nekem, egyetlen létezőként. Ennyi gondoltam, ennyi volt. S mint falevél az ősz jöttével lehulltam.

*

- Olyan furcsát álmodtam az éjjel. Azt hiszem valami össze állt a fejemben.

- Mi volt.

- Egy házban sétáltam a végtelenségig, vagy legalább is idő nélkül.

- Várj csak, idő nélkül mozogtál.

- Igen, s talán ez a legfurcsább az egészben. Nem is az, hogy végig zongoráztam az ember csakráit, hanem, hogy idő nélkül képes voltam utazni.

 

Szólj hozzá!

Címkék: novella szürreál lopott karakterek albérlete

Könyvesbolt

2008.10.30. 20:42 paulkemp

Megszülettem, felcseperedtem. Mesébe illő nem? Fut végig az agyamon, ahogy a könyvesbolt polcai között bóklászok. Semmi más nem jut eszembe, csak egy verset keresek, de nem emlékszem a címére, még a szerzőre sem, csupán annyira, hogy egy filmben hallottam, s a szerelemről szól. Milyen snassz? Inkább lila gombákat kellene látnom, azok legalább viccesek. Versek után rohangálok, s még csak az emlékezetembe se tudok öt-hat verssornál többet idézni. Átlag polgár lettem, valahol kihalt belőlem a lázadás szikrája. Beilleszkedtem, rossz hippi vagyok.

- Segíthetek? - lép hozzám a bájos eladó, be kell vallanom, hogy miatta járok ide, s nem is a könyvek miatt, az egész csak szöveg. Kifogásokat keresek, hogy akár csak lopva is rá tekinthessek.

- Nem. Köszönöm, csak nézelődök. - próbálom ezeket az egyszerű szavakat értelmesen egymás után fűzni, de úgy tűnik egy B-kategóriás amcsi filmbe kerültem, s csak hebegek-habogok. Elmosolyodik. Gyönyörű.

Kiejtem a kezemből a könyvet, segít felvenni. A kezeink egy pillanatra összeérnek. Elpirulok. Talán túlságosan is érzékeny vagyok egy férfihoz képest, nem egészséges ez. Rámosolyodok, inkább tűnhet egy grimasznak. Megalázva érzem magam, s még a lila gombák sem segítenek. A pénztárhoz szaladok, s veszek valamit. Nem is tudom mi az, csak menekülni akarok. Négy falra van szükségem, s magányra, el akarok bújni.

*

Az ágyon fekszem. A lány jár az eszemben. Úgy érzem merevedésem van. Sőt biztos. Talán így még szánalmasabb. A szégyen még tovább mélyül. De én nem is vagyok keresztény. Még sem tudok rajta túl lépni. Elmegyek a wcre, s nagyokat nyögök. Elégedett mosoly, majd vissza az ágyra. Álmodozás, pont mint abban a filmben, ahol a pasi angyalnak képzelte magát, s úgy hódította meg álmai asszonyát. Nekem is ez jut.

Szörnyű érzések keringenek bennem, valamit tenni kellene. Valahogy túl kellene lépni saját magamon, bizonytalan vagyok, s feszélyezett. Pszichoanalitikusra lenne szükségem, de semmi értelmét nem látom. Beszélhetnék órák hosszat, s csak az ő pénztárcája dagadna, mely nem lenne fordítottan arányos az én problémáim mértékének változásával.

Most meg körülményes vagyok. Talán tényleg a párduchoz hasonlítok a legjobban. Be vagyok zárva pár porszembe. Lehet ez a baj. Bár a filozófiai merengések sem segítenek. Fasza már megint magamban beszélek, s saját magamat elemzem. Valami baj van, lehet megkattantam. Az őrület gondolata legalább jó. Tetszik, mert sok problémát megoldana.

Csengetnek. Ki a fasz lehet az, nem akarok találkozni senkivel. Nem válaszolok. Újra megnyomja és még egyszer majd még egyszer. Nem bírom kimegyek.

- Ki az?

- J, vagyok a könyvesboltból. - a szívem egyre hevesebben ver, ismerem a hangot - Ott felejtette a pénztárcáját, de mire észrevettem már eltűnt. - kinyitom az ajtót, úgy állok, mint abban a másik filmben a pacák, aki nem akar a dagadt nővel beszélni. Mondjuk neki igaza lett, végül is a nő megölte a portást, mert az le akart vele feküdni. Megrázom a fejem.

- Oh, nagyon szépen köszönöm. - elmosolyodik, felbátorodom - Megkínálhatom valamivel cserébe kedvességéért, egy kávé, esetleg egy kis süti.

- Köszönöm. - biccent, még mindig csodálatos.

Bekísérem, végig a folyosón. A nappaliban kínálok helyet, de nem ül le. Körbejárja. Csak nyugodtan. Valami ilyesmit motyogok, s eltűnök. Előkészítem a kávét, s előveszek valami gyümölcskenyeret. Előre csomagolt, de finom.

- Nagyon szereti a könyveket.

- Igen, ez a szenvedélyem. - lépek be újra a szobába - Illetve a filmek. Van egy kis magán gyűjteményem. - atya úr isten, ekkora hülyeséget.

- Látom. Van kedvence?

- Könyv, vagy film?

- Is.

- Hmm... aszem nincs, vannak amiket nagyon szeretek, de nem tudnék egyet mondani.

Felszínes a beszélgetés. Most mondanom kéne néhány címet, de egy sem jut eszembe. Majd még is kicsúszik a számon valami.

- Mondjuk a Farkallókkal táncolók. - ezt most kimondtam? azt hiszem igen. Felkacag. Így még sem veri ki veríték a homlokomat.

- Freud. - most én nevetek fel.

- Lehet.

Csók és függöny le.

Szólj hozzá!

Címkék: novella pszichológia